Felakasztott politikusokra vagy Petőfire utaló jeleknek nyomát sem láttam, pedig azzal a határozott szándékkal érkeztem a Lakástrend kiállításra, hogy a szervezőt az utóbbi évek legvadabb vírusmarketingjéről faggatom majd.

 

 

A véletlen reklám ugyanis zseniálisan egyszerű, ugyanakkor precíz volt. Nem részletkérdésekkel próbálta megfogni a közönséget, mint hogy a Műcsarnokban rendezett kiállításon ott lesz az összes új belsőépítészeti trend, vagy éppen fordítva, hogy a közönség elmerülhet a réginek látszó bútorok nosztalgikus világában.

 

Amúgy is nehéz kiigazodni a magyarokon: sírunk, hogy minden olyan, mint régen, de közben semmit nem utálunk jobban, mint a változást.

 

Azzal, hogy a kiállítás honlapjára felakasztott politikusokat csempészett valaki, sikerült megragadni azt, ami vére egységbe kovácsolta az országot. Mégpedig, hogy a nép politikai elkötelezettségtől függetlenül egyöntetűen utálja a politikusokat. Ami jó alapnak tűnhetett arra, hogy nemzeti érzülettől eltelve merüljünk el a kortárs formakultúrában.

 

 

Miltényi Zoltán azonban csak annyit ismert el hümmögve, hogy rekordot döntött a honlapjuk látogatottsága, de azt nem tudta, kik és miért difészelték az oldalukat. Hekkereket ugyanis nem alkalmaznak, partnereik közül csak egy trendelőrejelző céget tudott megemlíteni, akiket azzal bíztak meg, hogy puhatolják ki az elkövetkező egy-másfél év stílusát.

 

Felcsillant a szemem, és felcsaptam a kezembe nyomott sajtóanyagot. A szöveg állította, hogy a jövőt négy szín határozza majd meg.

 

 

Mindebből én azonban csak annyit szűrtem le, hogy a trendelőrejelző szerint a külföldiből fordított katalógusnyelvezet lesz a jövő. Végignézve a standokat azonban már nem éreztem találónak a megállapítást. A látottakra hagyatkozva inkább úgy véltem, az elkövetkező időszakot a córesz fogja meghatározni.

 

 

 

A Lakástrend ugyanis még a tavalyinál is szegényesebb volt, de annyira, hogy a végére már inkább szerethető volt az egész.

 

Ha egy mentőcsónak hánykolódó legénysége rendez kiállítást kagylókból, tengericsillagokból, szárított algából és madártollból készített művekből, akkor is felesleges rájuk rontani azzal, hogy hol van mindez az aktuális kortárs trendektől. 

 

 

Persze túloztam. Szó sincs ilyen mértékű lepattantságról, és a termekben mentőcsónakkal sem találkoztam, de amit a Műcsarnokban láttam, az trendkiállításnak semmiképpen nem nevezhető. Ez egy felső-középkategóriás bútorbemutató, ahová minden bolt elhozta a legjobb darabjait, és így a lakberendezés iránt érdeklődő közönség egy helyen nézheti meg a felhozatalt. A kínálat valójában azonban nem a trendeket tükrözi, hanem a boltok lehetőségeit.

 

Láthatjuk az évről-évre változatlan jegyeket hordozó neobarokk bútorokat, nehéz, buja tükrökkel, óriási vázákkal, fojtott fekete, arany és bordó színekben. Majd következnek a modernista és art deco inspiráltságú kanapék, fotelek, a biovonal pedig hozza a szokásos lekerekített formájú fa- és rattanbútorokat.

 

Egyedül a gyarmati stílusú szaniterek jelentettek némi újdonságot, de mivel a mosdók, vécék, kádak a szokásostól eltérően már nem extravagáns, csövekből, tükrökből és fényekből összerakott installációban jelentek meg, hanem egyszerűen csak kipakolva a falak mellé, innen is mélabús hangulatban távoztam. Maradandó emléket a férfiak és nők által egyaránt használható, kecses vonalú piszoár jelentett, de végül hiába vártam, senki nem mutatta be a működését a gyakorlatban. 

 

 

A szplínes beszámolót azonban ne írják a novembert idéző március számlájára. Mint később kiderült, a három hónapja teltházas kiállításról harminc stand vonta vissza a jelentkezését az elmúlt hetekben, és csak közelmúltban sikerült feltölteni a helyeket. A világgazdasági válság ugyanis az első körben érte el a dizájnbútor-kereskedőket, mesélte a főszervező. Magyarország leminősítése után a külföldi bútorkereskedők már nem elégszenek meg a 30-60 napos fizetési határidővel, hanem azonnali átutalást követelnek. Ezt pedig még jól menő nyugati stúdiók sem mindig tudják vállalni, hát még a szűk réteget kiszolgáló hazai boltok.

 

Így szorult vissza a fiatal magyar dizájnereket bemutató 2000 négyzetméteres kiállításuk a Gödörből a Műcsarnok 100 négyzetméterére. Ami annyiból szerencsés, hogy az egyedi termékek színt vittek a fáradt felhozatalba. Bár háttéripar hiányában a magyar formatervezőknek meg kell elégedniük ékszerek, ruhák, textilek tervezésével, láttam néhány izgalmas vonalú, bár nem formabontó fotelt és szekrényt. (Igaz, a tavalyi sztárvendég két nagymamás porcelán közé szorulva állította, hogy csak a tehetség számít, a körülményekre hivatkozni kifogás.)

 

A helyzetet végül mégis egy bizarr módon felszeletelt női mellszobor foglalta össze a legjobban, amiről kiderült, hogy nem a művészi koncepció vágta szeletekre, hanem az élet. A szobrot egy parkból lopták el, flexelték kockákra, és vitték el a színesfém-kereskedőhöz. A rendőrség aztán rátalált a műtárgyra, visszavitte az alkotónak, Veres Gábornak, aki mementóként újra összehegesztette az alkotását.