A Balha Lujza téren felállított, világító igluról annyit lehetett tudni, hogy fiatal művészek és építészek alkotása, és biológiai módszerekkel tisztítja a szmogos levegőt. Ami nemes cél, végül is a szennyezett levegő rossz, a tiszta pedig nagyon egészséges. De mégis, elsőre meglepő volt a futurisztikus építmény körül uralkodó eufória.
Az egyik fehér, kutatói kezeslábasba öltözött srác sorban bontotta a pezsgőket, és minden alkalommal, amikor kezembe nyomta az üveget, megjegyezte, hogy hány tévé és újság vette komolyan ezt a projektet.
A projektet vezető képzőművész és tanár, Lakner Antal pedig hasonló hevülettel ecsetelte az algafiltrációs biokatalizátor működési elvét, mondatai után mindig hozzátéve, hogy ez valóban működik, nem csak művészeti objektumról van szó.
„Itt együtt dolgozott képzőművész, építész, biológus és technikus, hogy megoldjon egy létező problémát” – mondta Lakner egy Magyar Alga feliratú munkavédelmi sisakkal a fején. „Kijött egy mérőkocsi is, és kimutatta, hogy a telep jelentős mennyiségű oxigént termel” – nézett végig szeretettel a mellettünk csendes oxigéntermeléssel elfoglalt üvegbuborékon.
Nekem pedig lassan leesett. A lehangolóan kézzelfogható tevékenységek közé szorítottak számára természetes, hogy amit csinálnak, annak hatása van a környezetre: a vadas bélszínt megeszik, a buszjeggyel nem rendelkezők sunnyogni kezdenek, a cikkek után pedig anyázó kommentek jelennek meg.
A képzőművészek alapélménye azonban teljesen más, derült ki. Így ha a képzőművész tevékenysége közvetlenül is hasznos, olyan hatást vált ki az alkotóból, mint amikor a buszvezetőnek bejelentik, hogy áthelyezik a Honolulu-Pupukea viszonylatra.
Mátyás király és az algák
Lakner legutóbbi köztéri projektje például szellemes volt: szórólapok révén örömmel tudatta a Képíró utca lakóival, hogy a Reneszánsz év keretében hamarosan itt állítják fel a négyes metró Mátyás szellőzőjét.
A leleplezett, gigantikus és ronda, viszont Mátyás király profiljával díszített szellőzőcső igazi felháborodást váltott ki ugyan, de a valóságra egyéb hatással nem volt. A csövet elbontották, a dühös lakók hazamentek, és mindenki folytatta, ahol eddig.
A Szmogreduktor is képzőművészeti projektnek indult, de a háttérmunka során aztán bevonódtak biológusok, akik azt javasolták, hogy használjanak algát, mert a növények közt annak a legnagyobb az oxigéntermelő képessége. Csatlakoztak technikusok, akik megtervezték a kiwizöld algapépet keringtető szilikoncső rendszert. És belebotlottak egy olyan kutatóintézetbe, amelyik már a jövő számára tenyészt különböző algakultúrákat: ezek némelyike energiát termelhet, vagy meg lehet enni őket, esetleg objektumok őrzésével és filmsztárok gardírozásával foglalkozik.
Az itt alkalmazott algatípus (selenastrum capricornutum) csendes, jóravaló fajta. Békésen kering a csövekben, nem háborog, ha a Blaha szennyezett levegőjét vezetik be hozzá. Sőt, kiveszi a vízből a nehézfémeket és egyéb káros anyagokat, és a maga szerény módján járul hozzá a világbékéhez. Tiszta levegőt pöfög vissza a térbe. Csendes, állhatatos munkájával kiérdemelne egy Nobel-békedíjat.
A projekt művészeti voltát firtatva arra számítottam, hogy Lakner olyasmiket emel majd ki, mint a csövek esztétikus megvilágítása, vagy a kupola, amely Fuller Buckminster amerikai építész, művész, fiolzófus és futurológus tervei alapján készült.
Ehelyett a projektvezető helyspecifikus műalkotásról kezdett értekezni. „A projekt a téralakításról szól. Ha a városaink élhetővé tételéről van szó, akkor nem a szép kandeláberek fontosak, hanem az, hogy létezhessünk a városainkban. Úgyhogy a szmogreduktor a köztér jobbá tételéhez járul hozzá.”
