Baljós előérzet kerített hatalmába, amikor először hallottam arról, hogy Pálfi Hukkle-Taxidermia György improvizációs filmet forgat. Az ilyesmi ugyanis ritkán szokott jól elsülni. A film olyan műfaj, hogy kell bele előzetes koncepció, forgatókönyv, ahogy kamera, meg a végén egy vágószoba is. Egyik kedvencem, Cassavetes is forgatott rögtönzésen alapuló mozit, például a New York árnyait, ami kísérletnek bátor, filmnek viszont döcögős, és nem is sül ki belőle sok a végén. A velencei fesztiválon persze hasra esett tőle a zsűri a maga idejében, de arról már írtunk tavaly, hogy a fesztiválzsűrik direkt az olyan filmek előtt esnek hasra, amelyeket a mozikban csak akkor néznek végig, ha kulcsra zárják a terem ajtóit. 

Mindezek után azonban beugrott, hogy mit gondoltam a Hukkle előtt, arról olvasva, hogy valami ismeretlen elsőfilmes egyetlen emberi szót sem tartalmazó fél krimi, fél természetfilmet forgatott. Egyértelmű volt a bukás, de aztán kiderült, hogy Pálfi zseniálisan oldotta meg a feladatot.

Amikor később Parti Nagy Lajoshoz nyúlt, szintén biztosra vettem a kudarcot, mert a nyelvi bravúrjairól ismert írót nyilván nem lehet megfilmesíteni. A moziban viszont kiderült, hogy Parti Nagy nem csak hogy megfilmesíthető, de a rendezőnek sikerült az eredetit megtartva új minőséget teremtenie.

Nyitottan ültem be tehát a jórészt amatőr színészekkel és forgatókönyv nélkül készült Nem leszek a barátod díszelőadására, hogy a prológus, a negyedórás, óvodában forgatott kisfilm után sajnálattal kelljen megállapítanom: unatkozom.

Az alaphelyzet érdekes volt ugyan: a budapestiek által ismert élethelyzeteket láttuk, amelyekben valamilyen szálon mindenki ismer mindenkit, mindenki csajozik, pasizik, megcsal, miközben szenved attól, hogy körülötte mindenki csajozik, pasizik és megcsal. A dolog azonban megmaradt ezen a szinten, illetve annyiban távolodott el az ismert helyzettől, hogy később belecsúszott a nyolcvanas évek magyar filmjeinek hangulatába.

A konfliktusok egy idő után hangos ordítozásba torkollottak, mindenki dugott mindenkivel, és rengeteget ittak. Aztán a végén mindenki pórul járt, a férfiak börtönben vagy egy bezárt pincében végezték, a nők pedig ittasan csoszogtak egy bárpult előtt, összekapaszkodva.

Az irónia oldhatta volna a szituációt, de a humor csak ritkán jelent meg a történetben, igaz, az felszabadítóan hatott a nyomasztó jelenetek után.

Érthető persze, hogyan rímel egymásra a kisgyerekekkel, egy oviban forgatott kisfilm és a játékfilm. A természetes és bájos szituációk, és az azokkal kontrasztban megjelenő hazug, önáltató és zavarodott felnőttek sztorijai világossá teszik, hogy kaotikus, az őszinteséget alig tűrő világban élünk. Amivel csak az a baj, hogy ezt sajnos mindenki tudja. Miért kell ehhez moziba menni?

A zsűritagok nyilván kiemelik majd a film innovatívitását és az amatőr színészek többnyire jó játékát. A néző azonban nem erre a Pálfi-filmre próbálja majd elhívni a könyvelőjének a csaját, miközben a könyvelője vidéki úton van, ahol mellesleg a szomszédjuk lányával kerül szexuális kapcsolatba, aki valójában a főnökének az előző házasságából származó gyereke.