Képgyár

"Ilyet én is tudok csinálni."
"Ezt nevezik művészetnek?"
"Régen bezzeg tudtak festeni."
"Na, ezt én is kiraknám otthon."
"Afrikában közben éheznek."
Fotó, képzőművészet, építészet, látható és láthatatlan dolgok.

Friss topikok

IndaFotó képek

Linkblog

Miniszterelnök helyett világkonfliktus a Műcsarnokban

2009.03.27. 03:43 Földes András

„Meg akarjuk mutatni a nézőnek, hogy a kortárs művészet témái olyan dolgok, amik a mindennapi életben is foglalkoztatnak minket” – mondja a Műcsarnok igazgatója, mire azonnal elhagyom a sajtótájékoztató helyszínét. Ha mindez igaz, akkor a már ajnározott spanyol múzeum, a titkos laboratóriumra emlékeztető Musac gyűjteményéből válogatott kiállításon kell lennie egy vitrinnek, ami választ ad a hét legizgalmasabb kérdésére. Ki lesz, aki kelletlenül bár, de végül elvállalja a miniszterelnökséget?
 
Vajon egy festményen ismerhetem fel majd fel valami régi káder arcvonásait? Esetleg egy videóból derül ki, hogy jobb híján sejttenyésztéssel hoznak létre egy évig működőképes szervezetet? Vagy egy igen és nem szavakat szeszélyesen váltogató beszélőgéppel szembesülök?
 
Az ajtó fölé installált villogó felirat, Fényesítsd az elmédet azonban a miniszterelnök keresésnél józanabb témát juttat eszembe. Benczúr Emese alkotása inkább olyan, mint egy pszichedelikumokkal foglalkozó kiállítás cégére. És ez az érzés belépve sem oszlik.
 
A Mi Vida című kiállítást elvileg azért válogatták össze a XXI. század alkotásait gyűjtő Musac 1500 darabos gyűjteményéből, hogy egy világszerte amúgy közhelyes állítást támasszanak alá a főleg sztárkiállításokon edződött hazai közönségnek: a kortárs képzőművészet nem életidegen dolog. Azzal foglalkozik, amivel mi magunk is.
 

foldesandras: amivida mucsarnok 154

 
Az első teremben gyorsan leszűröm, hogy az embereket eszerint a testetlen lebegés foglalkoztatja. De legalábbis az, hogy egy kilencvenes évekbeli technoparti chill out-szobájában időzhessenek.
 
A félhomályos térben ugyanis plüssheverők derengenek. Az egyikre ledőlve belerévedek a fejem fölé vetített képfolyamba. A plafon vetítővásznán színes gyümölcsök úsznak csillagködökben, esztétikus küllemű meztelen lány mászik fára idilli környezetben, egy szájnyíláson át absztrakt formák közé lebegek be a bugyborgó elektronikus zene hullámain.
 
Csak arra riadok fel, hogy senki nem lökdös, nem kunyerálnak cigarettapapírt, tehát mégsem egy partiban vagyok, hanem a svájci Pipilotti Rist installációja alatt heverek.
 
Viszont már nem keresem a miniszterelnök-jelölteket. Valószínűleg pont ezen hatása miatt kerülhetett az ajtó mögé az éteri munka. Besodródom hát az oldaltermekbe, ahol elégedetten látom, hogy a Műcsarnok szakított az eddig hagyományokkal, és a videómunkákat nem egy nagy térbe lökött tévéken mutatják be, hanem ahogy jobb helyeken szokás. külön kis szobákban, vetítővásznon.
 
Így érvényesül Tabaimo zseniális filmje, a hátulról mutatott jakuzáról, akinek tetoválásai úgy hullanak le, mint a falavelek, hogy a végén maga az alak is darabokra essen. Talán arról beszél, hogy az erőszakon alapuló személyiséget a külső jegyek és rituálék tartják össze, mormolon szórakozottan. De ekkor már Jesper Just videószobájában állok, és az elfogadott szerepükből kilépő két alakot, a téren balettozó pohos urat, és a mozdulatoktól megindult, zokogó fiút nézem.
 
A túloldali szobákban nem a kilépés, hanem a szerepekbe szorítottság és a melankólia a szervezőerő. Hat képernyőn Julia Roberts, Mia Farrow, Maryl Streep és további neves filmszínésznők ismételgetnek különböző filmekből kivágott, és hasonló szituációkra utaló mondatokat, addig, míg azt nem érzem: az élet egy véges számú szereppel megírt forgatókönyv, amiben jobb híján 6-8 szerepen kell osztoznia az emberek milliárdjainak. Nekem ráadásul nem elég eljátszanom, mindezt még le is kell írnom.
 
A végtelenül vonuló folyót bámuló nő filmje (Kimsooja) elmélyíti a letargiát, és csak akkor riadok fel, amikor a sötét szekcióból hirtelen a következő terem fehér fényei közé lépek.
 
Középen az Orion űrbázis irányítópultjára emlékeztető dj-állomás terpeszkedik, ami jópofa belsőépítészeti elem, de képtelen vagyok műalkotásként értelmezni (Carles Congost). Viszont legalább újra egy partin érzem magam.
 

foldesandras: amivida mucsarnok 170

 Nézze meg a képeket nagyban! >>>
 
Az élet nagy kérdéseit feszegető óriási grafika, amin osztrák fiatalok néznek velem szembe, mint egy farmerreklámban (Muntean és Rosenblum), aztán az utcán furcsa mozdulatokba merevedett emberek festményei (M. P. Rosado), és a radiátorra helyezett gyümölcsöket bemutató jellegtelen, de mégis baljósan nagyméretű neorealista fotók (Wolfgang Tillmans) azonban már nem a jelentéktelenséget erősítik. Hanem inkább azt a mégis csak megnyugtató érzést, hogy minden hétköznapi történet mögött egyéni történetek húzódnak. Például hogy ezt a cikket kora hajnalban gépelem Önöknek.
 
Tovább haladva egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a remekül installált kiállításon a Műcsarnoknak sikerült elérnie, hogy nem is az egyes munkák, hanem azok együttese viselkedik műalkotásként.
 
A legizgalmasabb teremben egymással szemben függ a falon például Massimo Vitali műszaki kamerával készült, hatalmas fotókból álló sorozata egy lehangoló lakótelep előtti, fürdőruhás emberekkel zsúfolt tengerpartról. És Carmela Garcia hasonló méretű fotográfiái időtlen kisugárzású öblökben csendesen álló emberekről.
 
Egy szomszédos falon aztán Zhang Huan két felvétele taszított zen buddhista hangulatba. Az egy métert adni egy nevenincs hegyhez című képen meztelen emberek fekszenek egymáson, úgy, hogy finom, a természet ritmusával egyező módon tegyenek hozzá egy métert a Földgolyó egy púpjához. És vajon miként növeli egy kis tó vízszintjét a művész? Nem gátat épít, hanem embereket küld a vízbe, hogy nyakig merülve emeljenek egy métert a vízen. Érthető, hogy a kínai művész ilyen mentalitással nem hazájában, hanem New Yorkban dolgozik.
 
Fotóival szemben egyébként Angel Marcos egy koncerten készült hátborzongatóan hatásos képe függ egy hangtalan hangrobbanásról.
 
Vajon ha idáig eljut a látogató, akkor még beindul a kispolgári felháborodás Marina Abramovic videómunkái láttán, ahol egy férfi maszturbál zuhogó esőben, vagy népviseletes nők teszik szét a lábukat a vízcseppeknek, mutatják mellüket az égnek, miközben férfiak próbálják groteszk módon megdugni a földet.
 

foldesandras: amivida mucsarnok 108 (Large)

 
Az apszisba érve már nem is emlékszem a pszichedelikus kezdetekre. Derékig járok a globális konfliktusokban. Szó szerint derékig, mert egy egész termet kitöltő, kartondobozokból összerakott installáció idézi meg a világban folyó háborúkat (Thomas Hirschhorn). Csak táblák jelzik, hogy Mexikóban, a Balkánon vagy Afganisztánban járunk, mert a táj ugyanaz: kiégett épületek, elszenesedett romok, amelyek közt idegenül fehér ENSZ feliratú járművek állnak, pont úgy, mintha azokat egy másik installációból rakták volna oda, véletlenül.
 
Ugyanezzel az elszigeteltséggel szembesít Siemon Saiz Ruiz tévéhíradóból kiemelt kockára emlékeztető festménye. A földön hevető hullák és a romok mégsem adják valóság megismerésének kellemes biztonságát. A kép ugyanis pixeles, mint képernyőn, bizonyos távolságból színes pontokra esik szét, hogy sose tudjuk meg, mi is zajlik valójában azon a távol helyszínen.

foldesandras: amivida mucsarnok 211 (Large)

Nézze meg a képeket nagyban! >>>
 
A kultúrák közti szakadékkal afgán csoportképek, termény előtt pózoló afrikaiak fotói, meg ágfejű emberek és békaszájú ufók bizarr akvarelljei szembesítenek. Az egzotikus vidékek közt bolyongva már várom az installációt, amellyel egy fura, kelet-európai köztársaság miniszterelnökét lehet összerakni. Igény szerint aggathatunk rá drága angol öltönyt, nép-fia-vagyok pulóvert vagy seftelős bőrkabátot, különböző bajuszokat, és a kezében cserélgethetjük a Bibliát, A tőkét vagy akár egy amwayes beszervező brossúrát.

 

 

 

2 komment

Címkék: budapest magyarország múzeum műcsarnok szobrászat kortárs képzőművészet

A bejegyzés trackback címe:

https://kepgyar.blog.hu/api/trackback/id/tr821028425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Chalabre (törölt) 2009.03.27. 12:10:17


Egész jó kis összefoglaló. Ezzel ez a kiállítás kipipálva részemről. Behatóbb, személyesebb fürkészésre nem késztetett. De erről egyáltalán nem az írás tehet. Inkább a képek.

giasway 2009.04.01. 11:30:53

Jesper Just csodálatos. Még dániában láttam egy kiállítását az eddigi munkáiból a Nicolaj CCAC-ben. Lenyűgöz, ha az ember gyűjteményben látja a munkáit. Nem született géniusz, hanem egy érzéki értelemben érző,érzékeny filmes.
Örülök, hogy bekerült itt is egy kiállításra, bár az említett film nem a legjobb munkája.

www.jesperjust.com/programme.html