Képgyár

"Ilyet én is tudok csinálni."
"Ezt nevezik művészetnek?"
"Régen bezzeg tudtak festeni."
"Na, ezt én is kiraknám otthon."
"Afrikában közben éheznek."
Fotó, képzőművészet, építészet, látható és láthatatlan dolgok.

Friss topikok

IndaFotó képek

Linkblog

Ufók figyelik az embereket a Moszkva téren

2009.04.26. 14:26 Földes András

Érdekes tanulmány lehet annak feltárása, hogy miért válik két kicsi, furcsa nyelvvel rendelkező, és lapos országból nagyon különböző hely. A Nincs lehetetlen című holland kultfeszt is csak megerősítette az érzésemet, hogy Hollandiából mintha nagyobb valószínűséggel érkeznének friss és izgalmas dolgok, jelen esetben kulturális produktumok. Még úgy is, ha az alkotók fele magyar, mint történt az korábban, a Hollandiát elsöprő cunami hatásait ismertető darabnál.
 
Hasonló volt a helyzet a Large movement című projektnél, ami döccenői ellenére is izgalmas, friss kísérlet volt. A produkció csak három napig ment, úgyhogy Önök már nem kényszerülnek felállni a monitor mellől, nekem pedig nem kell kínos körmondatokban beszélni a filmet, a térfigyelőrendszereket, a tudományt és a költészetet keverő műről, csak azért, hogy ne lőjem le a poént.
 
A holland filmes-díszlettervező, Dries Verhoeven munkájának egyik fontos eleme ugyanis a ráismerés élménye. A másik pedig a mű összetettsége. Az egészben aztán benne vannak a nézők is, akiket a Moszkva tér fölötti buszmegállókból vezet a művész a metróbejáratnál felállított konténerhez. A kívülről puritán fémdobozban meglepően jól felszerelt, kényelmes mozit találunk, és mire a függöny szétmegy, el is felejtjük, hogy a hangszigetelt falakon túl zakatol a város egyik kaotikus tere. 
 
A film előtt induló narráció is csak fokozza a távolságot. Egy kedves, kínai hang kezdi a történetet a világegyetem keletkezésétől, az ősrobbanástól az élet megjelensééig. Mikor a közérthető de tudományos alapállású sztoriban megjelenik az ember, a vásznon feltűnik a Moszkva tér. Emberek sietnek balról jobbra, jobbról balra, ácsorognak aztán tovább mennek. Egy idő után felfedezzük a Moszkva tér jellegzetes óráját is a képen, ami pont annyi időt mutat, mint a karunkon a sajátunk. Élő adást látunk tehát, de a kínai nyelv és a globális nézőpontból ismertetett történet miatt ekkor már űrhajójával éppen leszállt ufóként nézzük ezt a vicces kavargást.
 
 
A repetítiv zene, a feliratok útján követhető, eltávolító kínai narráció, a félhomály, a vojőrség kényelmes szerepébe süppeszt. Bizarr lesz ez a fejvesztett rohangászás, mikor végül is tényleg atomok ideiglenes kapcsolatai vagyunk, ahogy az elhangzik, és ezek az atomok 60-70-80 év után szétesnek, hogy újabb konstellációba álljanak össze. A Föld tömege pedig marad állandó.
 
Az ufó tudományos nézőpontja sajnos azonban ugrik, mert a történet a modern civilizáció összezártsága, bonyolultsága kapcsán rátér arra, hogy a gazdaság fókusza Kínába tevődik át, ami persze igaz, de egy ufó számára ugyanúgy nem bír jelentőséggel, mint az, hogy akkor most több pöttyös vagy Danone túrórudi fogy.
 
A modern kor az utolsó, boldog periódusként jelenik meg, és itt hirtelen visszafelé kezd forogni a film. A járókelők hátrafelé járnak, és ettől az egyszerű trükktől idegen, balettos hangulatot kapnap a már látott képek. Mintha mindenki csak táncolt volna, valami felsőbb, nem ismert koreográfiára.
 
A film utáni körkérdésemből úgy tűnik, vannak nézők akik csak ekkor fedezték fel a szín középpontjában a pár fehér női cipőt, ami elhagyottan áll a placcon. Ahogy a járókelők is: néhányan elhaladtukban rápillantanak, sokan észre sem veszik. De senki nem nyúl hozzá, mintha egy másik dimenzió eleme lenne, és semmi köze nem lenne a világunkhoz.
 
Aztán a néző megpillantja önmagát, amint távolodik a konténertől, szép sorban, a művész vezetésével. A Moszkva téri órára pillantva detektálja, hogy igen, ezekben a percekben közelítették meg az ideiglenes mozit, ez valóban ő. És mikor eltűntek a sok hátrafelé haladó ember közt, normális irányban sétálva megjelenik egy fehér ruhás kínai nő.
 
Ekkor már arról mesél a narrátor, hogy 2005-ben felfedeztek egy vészesen növekvő feketelukat, ami nem sokkal a modern civilizáció most látható, boldog és jellegtelen napjai után elnyelte a Földet. Mindenkit egyszerre, boldogságtól, elkeseredettségtől, szerelemtől, magánytól függetlenül. Sőt, felteszem, az sem számít, hogy pöttyös, Danone vagy a sarkon kapható eredeti, orosz túrórudit fogyasztotta.
 
A kínai nő az egyetlen, aki kapcsolatba lép a flaszteron heverp cipőkkel. Miközben mindenki visszafelé siet, ő belelép, és kihajtogat egy papírt, amin kínaiul az a szó szerepel, hogy vége.
 

A konténert elhagyva. a délutáni napon sétálva megállapítottuk, hogy a Large movement üzenete néhol kicsit zavaros. Azt is kielemeztük, hogy a film egyetlen vágás nélküli felvétel volt, amely a kínai csaj hátrafelé sétálásával kezdődött, majd átvonultunk a képen mi, még ment egy ideig a felvétel, és aztán megállították, hogy visszafelé vetíthessék le ugyanezt. De aztán csak feküdtünk a Millenárisban a füvön, az eget bámultuk, és mindenféle könnyed és kellemes dologról beszéltünk, amikre eddig valamiért nem terelődött a szó. 

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepgyar.blog.hu/api/trackback/id/tr501087298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

WToma · http://lazalom.blog.hu 2009.04.26. 15:55:18

"Apatikus egy bolygó. Nem kár érte."

Lámpaoltó 2009.04.27. 01:04:31

sztem el kéne menni dolgozni vmi hasznosat... esetleg kevésbé sznobber hasoncsúszást faragni...

text 2009.05.01. 11:31:27

Hát a tenger miatt.

[két kicsi, furcsa nyelvvel rendelkező, és lapos országból...]
süti beállítások módosítása