Képgyár

"Ilyet én is tudok csinálni."
"Ezt nevezik művészetnek?"
"Régen bezzeg tudtak festeni."
"Na, ezt én is kiraknám otthon."
"Afrikában közben éheznek."
Fotó, képzőművészet, építészet, látható és láthatatlan dolgok.

Friss topikok

IndaFotó képek

Linkblog

A kommunizmus volt a filmes tudatmódosítója

2010.06.19. 14:17 Földes András

Hogyan kerülhetett a hatvanas évek San Franciscójának hippivilágába egy alig ismert magyar rajzfilmes? Jack Nicholson vagy Hunter Thompson bulijaira járt? Csapongó vizuális fantáziája az LSD-utazásokból vagy a transzcendentális meditációból táplálkozott? Egyáltalán, miért jött vissza a szürke, kommunista Magyarországra, hogy elfelejtsék a nevét?

A Habfürdő című, 1979-es rajzfilmet nézve egyértelmű, hogy Kovásznai György csakis valami szabad és napfényes világban gyűjthette az inspirációt. A felnőtteknek szóló animációs filmet szinte szétrobbantja a 70-es évek Közép-Európájára egyáltalán nem jellemző életvidámság, kreativitás és a szürreális asszociációk. Kovásznai György csapongó vizuális világában a történet nemhogy nem oktat, de egészen másodlagos szereppel bír. Egy házasság elől menekülő kirakatrendező, a cicababa menyasszony és a kiéhezett, de tanulásmániás barátnő háromszögének sztoriját a párbeszédek helyett a képek és stílusok folyamatos és meghökkentő áramlása mondja el.

Ha a szereplők flörtölnek, figurájuk megnyúlik, hajladozik, vagy nemi jellegeik burjánoznak túl. A karakterek egymáshoz való viszonyát az erősen karikírozott, jellegzetes pózok jelzik, utalva Kovásznai remek emberismeretére is.

Közben nem lehet eldönteni, hogy a képek burjánzása a történet kibontását szolgálja, vagy a sztori egyszerűen csak apropó, hogy Kovásznai kipróbálhassa, hogyan alakíthatóak át a Sárga tengeralattjárót idéző, popartos jelenetek szürrealista képekké, majd olajfestményekből animált, expresszionista stílusú rajzfilmmé. A figurákat néha mintha Chagall rajzolta volna, de mire azonosítjuk az előképet, már Andy Warhol kéznyomát látjuk.

A történetet interjúbejátszások szakítják meg: filmfelvételek alapján rajzolt arcok mondanak viccesen közhelyes dolgokat, mintha a szerző harminc évre előre akarná parodizálni a Barátok köztöt. Kovásznai ezt az interjús geget a hetvenes-nyolcvanas évek magyar hírműsorához, a Hét című adáshoz dolgozta ki. Terve az volt, hogy az adott téma legjellemzőbb megszólalói animáltan, a jellegzetességeiket kiemelve jelenjenek meg. Zseniális ötlet. Ami persze akkoriban nem ment át a kultúrpolitikai szűrőn. Ahogy fennakadt az egész életmű is.

Nem is járt Kaliforniában

Kovásznai György ugyanis minden látszat ellenére sem bulizott Kaliforniában, nem volt benne a nyugati ellenkultúra sűrűjében. Úgy csinálta meg filmjeinek egész sorát, hogy soha nem tette ki a lábát a vasfüggönyön túlra.

Teljességgel érthetetlen, hogyan tudott mégis ilyen, a mai mércével is formabontó filmeket készíteni. Mint ahogy az előtt is széttárt karokkal állunk, hogy miként alkothatott ez az ember a diktatúra Magyarországán. Nem arról van ugyanis szó, hogy megrajzolta első, sziporkázó, az elvárásokra fittyet hányó rajzfilmjét, amire munkáltatói a Pannónia Filmstúdiónál vállon veregették, hogy fiam, akkor most döntse el, beáll fázisrajzolónak, vagy elmegy szenet rakodni, de saját munkáról többet ne is álmodjon.

Nem. Kovásznai egymás után gyárthatta a filmeket, a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig. Évente-kétévente rukkolt elő egy rövidfilmsorozattal a nyugati világ divatjairól, rajzolt videoklipszerűséget egy korai Presser-számhoz, vagy ütött össze egész estés rajzfilmet. Minden alkotásába munkaórák ezreit fektette, a Pannónia Filmstúdiónál egész stábot irányított. Majd a végeredményt berakták egy dobozba, hogy onnan legfeljebb szerencsés és jó kapcsolatokkal rendelkező néhányak szedhessék elő, egy-egy zártkörű vetítés erejéig.

További furcsaság, hogy Kovásznai ezek hatására sem lett alkoholista, aki bűzös kocsmákban arról hadovál, hogy mi mindent tudna csinálni, ha hagynák. A napi rajzfilmkészítés mellett rengeteget festett. Továbbá drámákat, verseket és pamfleteket írt, amelyeket szintén csak az a pár ellenzéki ismerhetett meg, akiknek titkos gyűléseken, lakásokban felolvasta. Meg persze a barátnak álcázott besúgóknak köszönhetően a titkosszolgálat, derült ki Iványi-Bitter Brigitta művészettörténész kutatásaiból.

További bonyodalmak a titkos gyerekkel és a humorista fiával

A művészettörténész színrelépése azonban csak az utolsó mozzanata a kalandos Kovásznai-sztorinak. A sok száz festményt és rajzot tartalmazó életmű tulajdonjogán az alkotó 1983-as halála után ugyanis összeveszett a feleség és Kovásznai lánya, akinek létezéséről az asszony csak később szerzett tudomást. Nem azért, mert nem vette volna észre, hogy állapotos, hanem mert a lánynak, mint kiderült, egy másik nő volt az anyja. A vita miatt a művek évtizedekig egy garázsban vártak, ahonnan a megállapodás után egy műgyűjtőhöz, a neves humorista fiához, Komlós Jánoshoz kerültek.

A megállapodás részletei nem ismertek, de az sejthető, hogy Komlós hatalmas összeget fektetett az életmű befuttatásába. Létrehozta aKovásznai Kutatóműhelyt, amelynek a budai Várban berendezett központjában egy stáb három éven keresztül végezte a hagyaték feldolgozását.

A feltáró munka egyik csúcspontjaként Komlósék bevitték az anyagot a Nemzeti Galéria Ludwig Múzeumtól megörökölt épületébe, és galériás még azt is vállalta, hogy a termeket renováltatja. Hogy a befektetés megérte-e, az egyelőre bizonytalan. A hatalmas kiállítás képei jók, és tükrözik azt a látásmódot, amitől a filmjei akkorát ütnek. Látható, hogy Kovásznainak a kisujjában volt a popart, a szürrealizmus, az expresszionizmus vagy éppen a gyerekrajzos stílus. Zseniálisan mímelte Kokoschkát, és ha az kellett, akkor Cezanne-t.

De festészete éppen a bravúr miatt felejthető. Kovásznai zsenialitása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egyik képe átalakul a másikba. Ezt hívjuk animációnak. Festményei önmagukban csak olyanok, mint egy remek film kimerevített képkockái, amiket önálló fotókként próbálnak értékesíteni. Ami a filmjeiben játékosság, az a kiállításon inkább csak utánérzésnek tűnik. Látunk persze remek munkákat, de érezhető, hogy Kovásznai nem ebben a sportágban volt a legerősebb.

A baráti áruló

Festményeinek, rajzainak, írásainak feldolgozása azonban nem volt időpocsékolás. A hároméves munka eredményeként megjelent ugyanis egy olyan album, amit körbe kellene küldeni minden könyvkiadónak és művészettörténésznek azzal, hogy ha embereknek, és nem könyvespolcoknak dolgoznak, akkor így kell.

A Gerhes Gábor képzőművész-grafikus által tervezett vaskos, de mégis barátságos albumban látható a művész összes jelentős munkája. Nemcsak a festmények, hanem négy DVD-n minden animációja is, a rövidfilmektől az egész estésekig. A szerző szerencsére érezte, hogy egy ilyen összetett életmű esetén nem elég, ha megmarad művészettörténésznek. Interjúkkal és történeti jellegű kutatással feltárta azt a kort, amiben úgy alkothatott szabadon az ember, hogy közben kevesebben tudtak róla, mintha elment volna kalauznak. Iványi-Bitter munkája során véletlenül olyan dokumentumokra bukkant, amik átértékelték a kor képzőművészeti életének legendáit is: a Történeti Levéltárban kutatva kiderült, hogy az alternatív gondolkodók egyik illegális szalonját vezető dr. Végh, sok underground figura bálványa és mentora nem saját maga, hanem a belügyminisztérium számára rögzítette a találkozókat.

Úgy tűnik, éppen a könyvből kirajzolódó dupla fenekű, szürreális kor volt az a tudatmódosító, aminek hatására Kovásznai megálmodhatta ezt az egyáltalán nem a kommunista Kelet-Európába illő életművet.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kepgyar.blog.hu/api/trackback/id/tr572144500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.