„Ebben az országban nem könnyű bármit is keresztülvinni, mert nincs két ember, aki ugyanazt akarná.” „Szakértők megállapították, hogy a gazdasági helyzetünk Európa legrosszabjai közt van.” „Nálunk lehetetlen bármit titokban tartani, mert elképesztően pletykásak az emberek, minden kiszivárog.”
Értetlenül nézek spanyol vezetőmre, mert eddig az ő országáról volt szó, és nem vettem észre, hogy közben áttértünk Magyarország kivesézésére. „Nem, én Spanyolországról beszélek” – tesz helyre, és én az arckifejezését vizsgálva szinte elhiszem, hogy tényleg ugyanazokkal a gondokkal küzdünk. Empátiámat azonban egy pillanat alatt oszlatja semmivé, hogy ebben a dramaturgiai pillanatban megérkeztünk célunkhoz, León városának kortárs művészeti múzeumához. És ahogy végignézek a tejüveg bástyákon, tornyokon, meg a színes üvegektől vibráló homlokzaton, már tudom, szó sincs sorsközösségről, a barátságos úr csak túlreagálja a helyzetet.
Sikersztori
A Musac épülete ugyanis nem teszetoszaságról, mutyiról és provinciális ízlésről tanúskodik, hanem inkább mértéktartásról és stílusról. A komplexum 2007-ben elnyerte az EU legfőbb kortárs építészeti díját, a Mies van der Rohe-díjat. A siker ráadásul nem külföldi sztároknak, hanem két spanyol, múzeumtervezésben jól ismert építésznek volt köszönhető: Luis Mansillának és Emilio Tunonnak. Akik egyébként projektjüket később kiállíthatták a Velencei biennálén és a meglehetős hírnévnek örvendő New York-i MoMában is.
Még mielőtt áradozni kezdenék az egyszerűség és a szemkápráztató színek sajátos keverékéről, gyorsan vessünk egy pillantást a számunkra szokatlan kezdetekre.
Pécs-szindróma
Leónban, ebben a nagyjából Pécs nagyságú spanyol városban a kilencvenes évek közepén egy csapat értelmiségi kitalálta, hogy elég volt a középkorból. Leónt ugyanis gótikus templomai révén ismerte a világ, no meg azért, mert ez az egyik fontos állomása a Camino nevű zarándokútnak, ami valami furcsa okból nálunk egyébként a Coelho-rajongók körében lett különösen népszerű.
Már csak az utóbbi, kínos kapcsolat miatt is érthető, hogy a helyiek szerettek volna közösséget vállalni a XXI. századdal. Némi tervezgetés után a városra eddig egyáltalán nem létező kortárs művészet betelepítéséről dolgoztak ki koncepciót. A civilektől indult kezdeményezésből azonban nem az lett, hogy a helyi tanácselnök benyomta a saját embereit, egész éves ökörsütéssé fazonírozta át a projektet, később kómába esett, hogy aztán az utódja rombolhassa tovább a csinovnyikjaival a koncepciót. Ehelyett építettek egy auditóriumot és egy kortárs múzeumot, amelyek közül az előbbit azóta a helyi, az utóbbit a régiós kormányzat kezeli.
Nézze meg a fotókat nagyban itt >>>
A szintén Mansilla és Tunon által tervezett auditórium 2003-ban spanyol építészeti díjat nyert. Elég csak egy pillantást vetni a minimalista téglatestre, amelynek homlokzatát középkori lőrésekre és hangszórónyílásokra egyaránt emlékeztető, szabálytalan elrendezésű ablakok teszik jellegzetessé, hogy értsük az elismerést.
Két évvel később pedig befejezték a 33 millió euróból épült MUSAC-ot, amit látva számomra nyilvánvalóvá volt, hogy Leonba a tervek szerint tényleg megérkezett a XXI. század.
A tervben egyébként később is voltak olyan elemek, amiket a világtörténelem összefoglalóan Pécs-szindrómaként emleget majd. A gombot ugyanis a spanyolok is előbb szerezték be, mint a kabátot. A múzeum már épült, mikor a kulturális koncepciót még pályáztatták. Így a kortárs művészet bemutatását célul választó csapat azzal szembesült, hogy az épületben nincsenek olyan elektromos kiállások, amik a kortárs művészetben alapvető videómunkák és installációk működtetéséhez elengedhetetlenek.
Az építészek szerint nekik azt mondták, képeket lógatnak majd a falra, ezért terveztek fix betonfalakat. A problémát végül a padlóba épített rendszerrel oldották meg.
Kísérőm szerint nem volt eléggé átgondolt az auditórium pozícionálása sem, így a hely kihasználtsága nem teljes. Miközben a város érthetetlen módon egy újabb konferenciaközpont építésén gondolkodik.
Titkos laboratórium
A komplexum a szabálytalanul tagolt, tejüveg falaival, tornyaival és bástyáival úgy néz ki, mint egy James Bond-film laboratóriuma, ami igyekszik ugyan egyszerűnek látszani, de a Leghülyébb Plázamozis is rögtön látja, hogy odabenn szupertitkos kísérletek folynak.
Az összhatást csak a bejárat módosítja. Ez ugyanis egyáltalán nem apró és jól védett üvegajtó. Az épület ehelyett elöl váratlanul feltárul, két szárnyra bomlik, és titkos kutatólaboratóriumhoz méltatlan módon egy hívogató teret ölel körbe, a végén a bejárattal. És hogy a Leghülyébb Plázábajáró is értse, itt tényleg arról van szó, hogy a hűvös épület tárja fel barátságosan belsejét, a falak a karéjon belül már nem tejfehérek, hanem élénk színekben vibrálnak.
Mint később megtudom, a szeszélyes színek nem egy őrült, pszichedelikus éjszaka után fogantak meg az építészek fejében, hanem a város gótikus templomának híres ólomüveg ablakairól kölcsönözték a színüket. De nem ez volt az egyetlen elem, amely révén a titkos labor kapcsolódott León történelméhez.
Elegáns betonsiló
Meglepő módon a Musac a szivárványos falak ellenére is megmarad mértéktartónak, mivel a formák elvágólagossága rendszerben tartja a formát. De vajon képesek voltak az építészek ellenállni a csábításnak, hogy benn szabadjára engedjék a színeket és a formákat, és Disneylanddé pancsolják a feszes koncepciót, teszem fel a kérdést, miközben felrántom az ajtót. Aztán elkomorodom.
Benn aluljáróra emlékeztető, félhomályos tér fogad. Az előtér ugyanis nagy kiterjedéséhez képest alacsony, legfeljebb 6-7 méter magas lehet. Csak néhány másodperc múlva jövök rá, hogy a sokkról a kinti, erős napfény, és nem az építészek tehetnek. Amikor pupilláim kitágulnak, akkor veszem észre a teret vertikálisan megnyújtó két bevilágítótornyot, a szögben megtörő falakat és a mértéktartóan elegáns látszóbetont.
Nézze meg a fotókat nagyban itt >>>
A csúcsuknál találkozó bevilágítók egyébként az épület szerkezetét vetítik előre, pontosabban a padlóra. A múzeum ugyanis csak kívülről tűnik úgy, hogy rendszertelenül kapcsolódó elemekből rakták össze. A téglatestek valójában úgy illeszkednek, mint egykor a városon át vezető római út kövei. Vagy mint a sétálóutcák díszkövei, amelyek megtört oldalaiknál illeszkedve adnak ki összefüggő felületet. A sajátos alakú terekből álló komplexum így egyszerre tűnik zegzugosnak és mégis átláthatónak.
A szürke látszóbeton terek ennek ellenére is komorak lennének, ha a különböző magasságban elhelyezett ablakok nem töltenék meg puha fényekkel a betonsilókat. Így benn végül mégis olyan érzésem volt, mintha egy elegánsan komor kutatólaboratóriumba jutottam volna, ahol a főszereplő jellemzően súlyos titkok birtokába jut. Kifelé menet lopva körülnézek, de senki nem követ. És különben is, nem tudom, mit árulhatnék el, fogalmam sincs, nekik miért sikerült.
