"Sosem szoktam elvállalni kiállítások megnyitását, mert akkor később az összeférhetetlenség miatt esetleg nem tudnék róla írni" - mondtam az Inverz című kiállítás egyik művészének, Horváth Katalinnak, aki mellesleg az Index egyik dizájnereként két és fél méterre Counter strike-ozik tőlem.
"Nem kiállításmegnyitóra, hanem záróra kérünk fel, mert a kiállítás egésze fordítva folyik" -érvelt ő, amire nem tudtam mit válaszolni. Visszaültem, hogy megírjam a szöveget, amellyel a Képzőművészeti egyetem tizenegy intermédiás diákjának kiállítása zárul, hogy aztán még 8 napig megtekinthető legyen a Trafóban.
Az univerzum történetének egyik fő jellemzője, hogy a dolgok egy irányban történnek, mégpedig a múltból haladnak a jövő felé, és ami megtörtént, azt már sosem lehet visszafordítani. Ez egy kellemetlen dolog egyébként, mert emellett sajnos senki nem rendelkezik a jövőbe látás képességével sem, tehát a döntéseinkben a megérzéseinkre, más szóval a vak véletlenre kell hagyatkoznunk.
Felhívjam-e őt, vagy várjam, míg ő felhív? Döntünk, és aztán kiderül, hogy pont fordítva kellett volna.
Az alkotási folyamatban majdnem ilyen kritkus a kérdés, hiszen az ember eldönti, hogy videómunkát csinál, és utólag jön rá, hogy inkább só-liszt gyurmával kellett volna dolgoznia, de ugye a határidő. Vagy későbbre halasztja egy téma feldolgozását, és mikor elővenné azt, már a múlté a gondolat, képtelenség hitelesen megragadni. Talán nem véletlen, hogy az inverzzel a képzőművészek fiatal csoportja kezdett foglalkozni, mert ők már érzik, hogy ez a kor lassan véget ér.
Megjelent ugyanis a egy zseniális billentyűkombináció, a ctrl+z, amely egy egész univerzumban képes megfordítani az időt. Igaz, egyelőre korlátozott a hatása, hiszen csak a számítógépek generálta virtuális valóságban működik, de ott tökéletesen. Nem lehet szöveget elrontani, ábrákat rosszul beilleszteni, nincsenek végérvényesen rossz döntések. A kombináció működik a fotosopban is, ahol az egész történet egyes elemeit is kiszűrhetjük. Bármikor visszamehetünk, és meghozhatjuk döntésünk ellenkezőjét.
Ahogy egyre több időt töltünk a gépeken, úgy lesz egyre természetesebb a ctrl+z használata, olyannyira, hogy időnként egy akaratlan elszólás, vagy több hónapos értelmetlen bénázás után, esetleg amikor egy autóval zuhanok a szakadékba, önkéntelenül is keresem a két billentyűt, hogy gyorsan másik döntést hozzak.
Egyértelmű, hogy nem várathat sokáig magára, hogy kifejlesszék a mindennapi valóságban is használható ctrl+z-t, amely könnyebbé és kellemessebbé teszi az életet. Ebben pedig fontos szerep juthat a képzőművészek szabad ötleteinek, úgyhogy kiállítászáró beszédemben nyomatékkal fel szeretném szólítani a művészeket, hogy folytassák ez irányú munkájukat, mert nekem már sürgősen szükségem lenne a valóságot moderáló ctrl+z-re.