Képgyár

"Ilyet én is tudok csinálni."
"Ezt nevezik művészetnek?"
"Régen bezzeg tudtak festeni."
"Na, ezt én is kiraknám otthon."
"Afrikában közben éheznek."
Fotó, képzőművészet, építészet, látható és láthatatlan dolgok.

Friss topikok

IndaFotó képek

Linkblog

Megtaláltuk a kijáratot a valóságból

2009.06.13. 23:52 Földes András

A művészet az élet tükre-e, vagy micsoda?

Woody Allen

Könnyű zakóba és drapp kosztümbe öltözött pár lépked a motoros jachtra vezető lépcsőn. Lehetnének neves filmsztárok is, de ez senkinek nem tűnik fel, mert a csatorna partjánál áll még egy tucat űrhajókról mintázott, ugyanilyen fehéren csillogó bárka, a sétányon hullámzó tömegből pedig bárki elindulhatna egy slusszkulcsot pörgetve az egyik felé.

Kora június van, még nincsenek turisták, a képzőművészeti biennále megnyitójára érkezett pár ezer ember foglalja el Velencét.

foldesandras: IMG 1052

Kattintson ide, és nézze meg a teljes biennálét széles vásznon!

Könnyed hangulatban, extravagáns, világoskék csíkos öltönyökben, selyemkosztümben, laza ingekben, szofisztikáltan underground ruhákban áramlanak a tengerparton. A Sóhajok hídját megvette a Sisley és beborította háznyi reklámokkal, a csatornán egy ausztrál pár érkezik motorcsónakkal, biennálés katalógussal a kezükben, de partra lépve lerogynak az egyik kávézóban. „Állítólag itt van Jack Nicholson” – mondja Bálint, a híres képzőművész, akit egyszer még az egyiptomi kulturális miniszter is megfenyegetett.

Aztán arról beszélünk, hogy skanzen-e Velence, vagy sem, de ez mindegy is, mert közben elborít minket az éppen nyíló jázmin illata, és innentől persze egyértelmű, hogy egy nagy buborékban vagyunk, ami csak minőségi kávészállítmányok révén kapcsolódik a világ többi részével. Egyébként pedig semmi köze azokhoz a területekhez, ahol lehangoló és unalmas, úgynevezett problémák foglalkoztatják az embereket.

foldesandras: IMG 1314

Érthető, hogy éppen ezen a helyen gyűjtik össze kétévente a világ képzőművészeti objektumainak krémjét, hiszen itt tényleg nem zavarja a műélvezetet az állandó siránkozás, a gazdasági, társadalmi és magánéleti bénázás. A Velencei biennálén felépítenek egy párhuzamos valóságot, mert sokkal jobb egy hatalmas parkba telepített pavilonok közt sétálva tanulmányozni a Föld különböző részeinek helyzetét, mint ott, ahol a fülünkbe szuszog, vagy sír valaki, aki ráadásul kínosan tavalyelőtti stílusban öltözködik.

Arcok a magyar pavilonban

A Giardinibe lépve rögtön a magyar pavilon felé tartottam, hogy vajon mi milyen témával vagyunk jelen ebben az alternatív univerzumban. Belépve megriadtam.

A nemzetközileg is elismert, dokumentumfilmesként a New York-i MoMA-ban is bemutatott Forgács Péter arcokkal foglalkozó kiállításán egy stilizált festőállványra helyezett LCD-képernyő fogadott, rajta Giorgione La Vecchia című festményével. A túloldali monitoron pedig egy 2006-os Forgács-videó ment, amelyen úgy alakultak át egymásba a különböző Rembrandt-önarcképek, ahogy Michael Jackson Black and White című klipjében 19 éve.

foldesandras: IMG 1086

Fotók: Földes András

Szerencsére a kiállítás nem a reménytelen elmaradottságunkról szól - noha ez lenne az igazán őszinte gesztus -, mint az egyiptomiak kiállításai, ahol aktuális trendektől függetlenül minden évben papiruszból készült szobrokat vagy piramisfestmények másolatait állítják ki.

A következő teremben ugyanis megjelennek azok a portrék, amik a kiállítás gerincét alkotják. Forgács egy véletlenül felfedezett náci adatbázis filmfelvételeire építette a koncepcióját. A fajelmélet bizonyításán munkálkodó osztrák orvos kamerája előtt hadifoglyok, deportáltak, katonák és helyi lakosok végzik el ugyanazt a mozdulatot: fejüket elfordítva megmutatják mindkét profiljukat. Forgácsot nem a történelmi bűn érdekelte, hanem ez a páratlan anyag, az ismeretlen emberek arcai, amik az egyik teremben decens aranykeretekben, a következőben nagy LED-falon villódzva jelennek meg.

A hatás erős: hátradőlök és nézem, ahogy az ismeretlen emberek feltűnnek, belenéznek a kamerába, olyan bizonyossággal az életük jelentőségét illetően, mint mi magunk, a high tech installációt bámulva. Hogy aztán eltűnjenek és felvillanjon egy következő arc, akiről szintén annyit lehet csak tudni, hogy sapkát viselt, vagy szépen hátra volt olajozva a haja, harcsabajsza volt. Esetleg mintha rossz kedve lett volna abban a pillanatban, amikor valami rég elfelejtett eugenetikai elmélet bizonyítására egy kutató ráirányította a kamerát.

A következő termek kizökkentenek a végletes hangulatból. Néhány filmből megismerhetjük a mintavétel metódusát, megy egy interjú az egyik túlélővel, alkotókörös hangulatú, félredőlő mini székek állnak a képernyő előtt. Maga Forgács Péter grimaszol három képernyőn. Sőt, egy bekeretezett tükörrel is szembesülök, ami már úgy szájba rágja a mondanivalót, hogy restellem korábbi elérzékenyülésem.

Ezek után lépek a központi terembe, ami a többitől eltérően vakítóan világos. Egy ideig nem látok semmit, úgyhogy csak sejtem, hogy pupilláim szűkülésével a kiállítás esszenciájával szembesülök. Ehelyett egy amerikai művésznő emberi arcról készült maszkjait pillantom meg. Keresem a magyarázatot, de hiába, csak annyi derül ki, hogy ezek is arcokról szólnak. Mintha az utolsó pillanatban derült volna ki, hogy van még egy terem, és oda is kellene rakni valamit.

Már nem gondolok az elmúlásra és a szükségszerű felejtésre, újra a biennále jázminillatú kertjében sodródom az angolul, németül, japánul, olaszul fecsegő tömegben. Iszom egy kávét, és arra gondolok, kellemes lehet most elmerülni az orosz pavilon közismerten brutális, dekadens és mindig nagyon divatos művei közt.

Bizarr, véres, divatos

A Jövő felett aratott győzelem című csoportos kiállítás beváltja a hozzá fűzött reményeket. Kellemesen borzongok a Gulág-szerű installáció szűk barakkjaiban, ahol időnként bábok mozdulnak meg, mint valami politikai szellemvasútban (Gosa Osztretszov).

foldesandras: IMG 1235

Nézze meg nagyban is!

Démoni az UV-fényben festett szurkolók négy falat betöltő murálja (Alexej Kallima). Körben tombol a közönség a lelátókon, hangszórókból hangorkánt játszanak be, a hatás engem is magával ragad. Majd hirtelen felgyulladnak a fények, elnémul a zaj, és kiderül, hogy egy üres szobában állok, a falon nem látszik a festmény, csak a fehér vakolat. Viktor Pelevin jut eszembe.

Egy kicsit figyelem még Molodkin bizarr, életidegen, mocskos és mégis steril munkáit az akváriumba zárt, átlátszó Nike-szobrokkal, amelyekbe kattogó gépek pumpálnak vérre és olajra emlékeztető folyadékot. Majd átszörfölök a japán pavilonba, ahol a művész arra emlékeztet, hogy a világban érdekes módon élnek emberek olyan helyeken is, ahová amúgy csak szafaritúrára érdemes menni. Sőt, az egész életüket távol töltik a jobb éttermektől.

foldesandras: IMG 1448

Fotók: Földes András

A gigantikus, fekete-fehér printek alakjai olyanok, mintha Vallejo idős, lógó mellű, japán nőket festett volna. Hogy miért tett volna ilyet, az kérdéses, de a barokk keretes képek kétségkívül nagyon látványosak. 

Buborék

A külvilágra emlékeztető hatásokat szerencsére hamar sikerül eltávolítanom a nemzetközi művészeket összegyűjtő olasz pavilonban, ahol a svéd Nathalie Djuberg készített buja, pszichedelikus tájat embernyi virágokkal, színes indákkal, emberi szemeket kakáló óriás békával, bizarr hernyókkal. Mintha az Alice begombázik csodaországban című remake-hez készített volna díszletet.

foldesandras: bien09 011

Már érzem a művészet erejét, könnyed vagyok és vidám. Gondtalanul lebegek Simon Starling csodás gépezete előtt. A kinetikus szobor valójában egy filmvetítő, amelynek végtelenített filmszalagja bonyolult, spirálisan futó csigarendszeren keresztül kering a vetítőszerkezet előtt, és vetíti a filmet arról, hogy hogyan készült a gépezet. Kerek, zárt, önmagába forduló világot alkot a filmből és a szoborból álló kompozíció, és én már nem is akarok kikerülni ebből a körből.

A csehek sem, akik egyenesen felszámolták a pavilonjukat. Földdel töltötték fel az egészet, a környező park fáit és bokrait ültették be, olyan precízen, hogy a látogató nem érti, hogyan dobtak le négy falat és egy tetőt a Giardini egy zöldellő pontjára.

Az étteremnél, ami úgy nézett ki, mint egy opart műalkotás, eszembe jut még egy pillanatra a külvilág, mert képeslapos állványokat pillantok meg. Egy háromgenerációs képeslapgyűjteményhez rendeltek tőlem velencei képeslapokat, úgyhogy megpróbálom kiválasztani a leggiccsesebbet, de csupa olyat találok, amin flamingók, olajfúrótornyok, pálmafák vagy befagyott tavak vannak, a klasszikus képeslapfeliratokkal, miszerint ez Venezia.

foldesandras: bien09 323

Kiderül, hogy a lengyel származású művésznő, Aleksandra Mir projektjébe botlottam, ami eltörli a világ jellegzetes pontjai közti különbségeket, hiszen a turista mindenhol ugyanazokat a pontokat keresi: a romantikus kis utcákat, lélegzetállító panorámát, szép folyópartot. Nem velencei részletek kerültek a képeslapokra, hanem bármi, ami egy turista érdeklődését felkeltheti, és van rajta víz.

Nekem egyébként már nem is kell magyarázni, mert tudom, hogy a biennálén túl tényleg minden ugyanolyan. Valami zűrös hely képe rémlik fel, ahol döntéseket kell hozni, ahelyett, hogy az ember érdekes objektumokat nézegetne naphosszat.

foldesandras: bien09 334

További leleplező fotókért klikkeljen az egerével!

De aztán nem jutok a gondolat végére, mert egy pavilont keresve lendületesen flamenkózó, félmeztelen, selyemruhás lányba botlom. Öreg gerendákból összerótt bárban állok, néhányan a pult mögött táncolnak, egy idős, fehér öltönyös úr valami kiállításról magyaráz, én pedig lelkesen bólogatok, hogy igen, a művészet, hát az nem menti meg a világot, de legalább segít elfelejteni.

19 komment

Címkék: riport kortárs képzőművészet velencei biennale

A bejegyzés trackback címe:

https://kepgyar.blog.hu/api/trackback/id/tr641179093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

porter 2009.06.14. 02:18:57

Nagyszerű cikk, jó képek, index főoldalon, meglepő.

joskaaaa 2009.06.14. 08:41:56

Igen!Nagyon jó a cikk,és a képek remekek!

Majdnem 2009.06.14. 09:12:49

gratulálok a cikkhez ... a képekhez különösen!

peca1000 2009.06.14. 09:18:26

Ez nekem már túl "művészi". :)

hannibal 2009.06.14. 09:32:11

Ez már megint egy a művészetnek csúfolt kutyaszarok közül... Nehogy már összehasonlítsa valaki ezekete a 19. századi festőkkel, vagy az ógörög szobrokkal, mert annak elment a józan esze.

bonsalty 2009.06.14. 10:48:11

Tradicionális művészetnek nem nevezném. De egy-két alkotás valóban kiérdemli a dicséretet. A problémám az,h megrekedtünk a dadaizmus szintjén, mert ez az ág nem kíván különösebb képességeket.Avagy ki nem tud háromszáz dobozt egymásra rakni és megtömni barbi babával?Ki nem tud kiakasztani egy fehér festményt egy sötét szobában? Hol van ebben a fanatizmus avagy "fizetnek ezért a meleg szarért"? Egy biztos, érdemes volt felkeresni a biennálét, mert így ismét meg lehetett tekinteni Velencét.

game4d 2009.06.14. 11:04:44

@hannibal: senki nem akarja összehasonlítani a kettőt hannibal.. szerintem vedd észre, hogy a dolgok folyamatos változásban vannak és akkor benned sem merül fel az a kérdés, hogy mit érdemes igazából művészetnek nevezni.

nyakasattila 2009.06.14. 11:05:55

Ízlésterror van már száz éve. Ezek a szerencsétlen elvtelen siherederek, akiknek a vackait itt láthatjuk, csak az árral úsznak. Elég egyet náci-túlélőzni, oszt' biztos a siker.
Igaz, hogy üres, közhelyes, s még ahhoz képest is semmitmondó az egész, de legalább a lé dől, akárcsak Pesten, a Ludwig-múzeum üres vásznáért, meg a Fehér-félékért.
Csak azt nem tudom, minek ez a hülyítés, minek eljátszani, hogy kiállítás van, meg hogy művészet van - nem lenne egyszerűbb valahol csendben találkozni az ottani Lipótvárosban, és átadni a borítékokat kis R.-nek, kis P.-nek? A logisztikával sem lenne annyi gond, minket, átlagembereket meg nem nyaggatnának, bosszantanának az ilyen képtelenségekkel.

sewa 2009.06.14. 11:44:31

kurvajó, elmennék most oda, tiszta gibsoni hangulat

hannibal 2009.06.14. 12:07:58

@game4d: De, éppen bennem merült fel, hogy mit érdemes művészetnek nevezni. Mert a mai világban, miközben egy kisebbséget sem szabad sérteni semmivel, aközben kereszteket lehet vérrel összefröcskölni és művészetnek nevezni, majd eladni olyan áron, amennyiért nem szégyellik...
Láttad amikor volt a kétszáz év magyar festészete kiállítás? Ott lehetett látni mi is az a hanyatlás, ami az elmúlt 100 évben végbement. A művészet a szépségről szól, nem polgárpukkasztásról.

game4d 2009.06.14. 12:32:32

@hannibal: :) a "művészet" nem egy olyan dolog amit védeni, vagy ápolni kell... vagy meghatározni, hogy pontosan mi a célja.
nem mondható ki róla egyszerűen csak ennyi, hogy a "szépségről szól" és szerintem ez ma nem is vita tárgya.
azt gondolom, hogy a művészet egy fantasztikus eszköz a párbeszédre.
a párbeszédből nem lehet száműzni az indulatokat, a haragot, és általában a szélsőséges érzelmeket.
csak úgy teljesülhetnek a vágyak és elégíthető ki a kíváncsiság, ha ezeket szabadjára engedjük.

Blowzy 2009.06.14. 12:34:49

@hannibal: ja meg ez a romlott új világ, mindenhol villanyáram, meg számítógépek, sehol egy jó kis inkvizíció, vagy pestisjárvány. szerintem építs időgépet menj vissza jó 500 évet és maradj is ott

bizmut 2009.06.14. 20:22:38

nem jázmin, hanem mirtusz, az virágzott szerintem

Idegbeteg Szőke IstenNő 2009.06.23. 00:58:52

@hannibal: A művészetet nem lehet behatárolni, apró felcímkézett skatulyákba szorítani. Érzelmi hatást kelt, gyönyörködtet, elgondolkoztat, megbotránkoztat, elvarázsol, feltölt vagy éppen lesújt... tükrözi a kort, amelyben létre jött.
Gondolod, hogy Miro vagy Dali nem művész csak azért, mert elvonatkoztatott képi világukkal nem a szemmel látható valóságot jelenítették meg?
Hasonló példákat szép számmal lehetne még említeni. :)

flexxx (törölt) 2009.10.01. 10:12:13

Koca-kritikus ideje lenne felfejlődni!

például Forgács Péterről irod fentebb, hogy New Yorkból összeszedett valami szobrászt és meghívta a Magyar Pavilonba, csupan csak mert arcokat csinál. Ezért most egyuttal ezzel kapcsolatban is felvilagosítanálak, hogy McCagg sok szállal kapcsolódik hazánkhoz, már a hetvenes években is sok kapcsolatot tartott magyarországi művészekkel, Erdély Miklósékkal például (résztvett a kreativitási gyakorlatok egy részén is), sőt Székesfehérváron is van egy sokdarabos gipszsorozata a Modern Magyar Képtár gyűjteményében.
(szintén fejek - és talán ezt vittek Velencébe?) Amiben szerintem, az a szép, hogy egyféle kilépést jelez a szűk és értelmetlen nemzeti keretek közül.

- eniko - 2009.10.17. 22:18:38

ez egy nagyon fasza cikk
süti beállítások módosítása