A művészet az élet tükre-e, vagy micsoda?
Woody Allen
Könnyű zakóba és drapp kosztümbe öltözött pár lépked a motoros jachtra vezető lépcsőn. Lehetnének neves filmsztárok is, de ez senkinek nem tűnik fel, mert a csatorna partjánál áll még egy tucat űrhajókról mintázott, ugyanilyen fehéren csillogó bárka, a sétányon hullámzó tömegből pedig bárki elindulhatna egy slusszkulcsot pörgetve az egyik felé.
Kora június van, még nincsenek turisták, a képzőművészeti biennále megnyitójára érkezett pár ezer ember foglalja el Velencét.
Kattintson ide, és nézze meg a teljes biennálét széles vásznon!
Könnyed hangulatban, extravagáns, világoskék csíkos öltönyökben, selyemkosztümben, laza ingekben, szofisztikáltan underground ruhákban áramlanak a tengerparton. A Sóhajok hídját megvette a Sisley és beborította háznyi reklámokkal, a csatornán egy ausztrál pár érkezik motorcsónakkal, biennálés katalógussal a kezükben, de partra lépve lerogynak az egyik kávézóban. „Állítólag itt van Jack Nicholson” – mondja Bálint, a híres képzőművész, akit egyszer még az egyiptomi kulturális miniszter is megfenyegetett.
Aztán arról beszélünk, hogy skanzen-e Velence, vagy sem, de ez mindegy is, mert közben elborít minket az éppen nyíló jázmin illata, és innentől persze egyértelmű, hogy egy nagy buborékban vagyunk, ami csak minőségi kávészállítmányok révén kapcsolódik a világ többi részével. Egyébként pedig semmi köze azokhoz a területekhez, ahol lehangoló és unalmas, úgynevezett problémák foglalkoztatják az embereket.
Érthető, hogy éppen ezen a helyen gyűjtik össze kétévente a világ képzőművészeti objektumainak krémjét, hiszen itt tényleg nem zavarja a műélvezetet az állandó siránkozás, a gazdasági, társadalmi és magánéleti bénázás. A Velencei biennálén felépítenek egy párhuzamos valóságot, mert sokkal jobb egy hatalmas parkba telepített pavilonok közt sétálva tanulmányozni a Föld különböző részeinek helyzetét, mint ott, ahol a fülünkbe szuszog, vagy sír valaki, aki ráadásul kínosan tavalyelőtti stílusban öltözködik.
Arcok a magyar pavilonban
A Giardinibe lépve rögtön a magyar pavilon felé tartottam, hogy vajon mi milyen témával vagyunk jelen ebben az alternatív univerzumban. Belépve megriadtam.
A nemzetközileg is elismert, dokumentumfilmesként a New York-i MoMA-ban is bemutatott Forgács Péter arcokkal foglalkozó kiállításán egy stilizált festőállványra helyezett LCD-képernyő fogadott, rajta Giorgione La Vecchia című festményével. A túloldali monitoron pedig egy 2006-os Forgács-videó ment, amelyen úgy alakultak át egymásba a különböző Rembrandt-önarcképek, ahogy Michael Jackson Black and White című klipjében 19 éve.
Fotók: Földes András
Szerencsére a kiállítás nem a reménytelen elmaradottságunkról szól - noha ez lenne az igazán őszinte gesztus -, mint az egyiptomiak kiállításai, ahol aktuális trendektől függetlenül minden évben papiruszból készült szobrokat vagy piramisfestmények másolatait állítják ki.
A következő teremben ugyanis megjelennek azok a portrék, amik a kiállítás gerincét alkotják. Forgács egy véletlenül felfedezett náci adatbázis filmfelvételeire építette a koncepcióját. A fajelmélet bizonyításán munkálkodó osztrák orvos kamerája előtt hadifoglyok, deportáltak, katonák és helyi lakosok végzik el ugyanazt a mozdulatot: fejüket elfordítva megmutatják mindkét profiljukat. Forgácsot nem a történelmi bűn érdekelte, hanem ez a páratlan anyag, az ismeretlen emberek arcai, amik az egyik teremben decens aranykeretekben, a következőben nagy LED-falon villódzva jelennek meg.
A hatás erős: hátradőlök és nézem, ahogy az ismeretlen emberek feltűnnek, belenéznek a kamerába, olyan bizonyossággal az életük jelentőségét illetően, mint mi magunk, a high tech installációt bámulva. Hogy aztán eltűnjenek és felvillanjon egy következő arc, akiről szintén annyit lehet csak tudni, hogy sapkát viselt, vagy szépen hátra volt olajozva a haja, harcsabajsza volt. Esetleg mintha rossz kedve lett volna abban a pillanatban, amikor valami rég elfelejtett eugenetikai elmélet bizonyítására egy kutató ráirányította a kamerát.
A következő termek kizökkentenek a végletes hangulatból. Néhány filmből megismerhetjük a mintavétel metódusát, megy egy interjú az egyik túlélővel, alkotókörös hangulatú, félredőlő mini székek állnak a képernyő előtt. Maga Forgács Péter grimaszol három képernyőn. Sőt, egy bekeretezett tükörrel is szembesülök, ami már úgy szájba rágja a mondanivalót, hogy restellem korábbi elérzékenyülésem.
Ezek után lépek a központi terembe, ami a többitől eltérően vakítóan világos. Egy ideig nem látok semmit, úgyhogy csak sejtem, hogy pupilláim szűkülésével a kiállítás esszenciájával szembesülök. Ehelyett egy amerikai művésznő emberi arcról készült maszkjait pillantom meg. Keresem a magyarázatot, de hiába, csak annyi derül ki, hogy ezek is arcokról szólnak. Mintha az utolsó pillanatban derült volna ki, hogy van még egy terem, és oda is kellene rakni valamit.
Már nem gondolok az elmúlásra és a szükségszerű felejtésre, újra a biennále jázminillatú kertjében sodródom az angolul, németül, japánul, olaszul fecsegő tömegben. Iszom egy kávét, és arra gondolok, kellemes lehet most elmerülni az orosz pavilon közismerten brutális, dekadens és mindig nagyon divatos művei közt.
Bizarr, véres, divatos
A Jövő felett aratott győzelem című csoportos kiállítás beváltja a hozzá fűzött reményeket. Kellemesen borzongok a Gulág-szerű installáció szűk barakkjaiban, ahol időnként bábok mozdulnak meg, mint valami politikai szellemvasútban (Gosa Osztretszov).
Démoni az UV-fényben festett szurkolók négy falat betöltő murálja (Alexej Kallima). Körben tombol a közönség a lelátókon, hangszórókból hangorkánt játszanak be, a hatás engem is magával ragad. Majd hirtelen felgyulladnak a fények, elnémul a zaj, és kiderül, hogy egy üres szobában állok, a falon nem látszik a festmény, csak a fehér vakolat. Viktor Pelevin jut eszembe.
Egy kicsit figyelem még Molodkin bizarr, életidegen, mocskos és mégis steril munkáit az akváriumba zárt, átlátszó Nike-szobrokkal, amelyekbe kattogó gépek pumpálnak vérre és olajra emlékeztető folyadékot. Majd átszörfölök a japán pavilonba, ahol a művész arra emlékeztet, hogy a világban érdekes módon élnek emberek olyan helyeken is, ahová amúgy csak szafaritúrára érdemes menni. Sőt, az egész életüket távol töltik a jobb éttermektől.
Fotók: Földes András
A gigantikus, fekete-fehér printek alakjai olyanok, mintha Vallejo idős, lógó mellű, japán nőket festett volna. Hogy miért tett volna ilyet, az kérdéses, de a barokk keretes képek kétségkívül nagyon látványosak.
Buborék
A külvilágra emlékeztető hatásokat szerencsére hamar sikerül eltávolítanom a nemzetközi művészeket összegyűjtő olasz pavilonban, ahol a svéd Nathalie Djuberg készített buja, pszichedelikus tájat embernyi virágokkal, színes indákkal, emberi szemeket kakáló óriás békával, bizarr hernyókkal. Mintha az Alice begombázik csodaországban című remake-hez készített volna díszletet.
Már érzem a művészet erejét, könnyed vagyok és vidám. Gondtalanul lebegek Simon Starling csodás gépezete előtt. A kinetikus szobor valójában egy filmvetítő, amelynek végtelenített filmszalagja bonyolult, spirálisan futó csigarendszeren keresztül kering a vetítőszerkezet előtt, és vetíti a filmet arról, hogy hogyan készült a gépezet. Kerek, zárt, önmagába forduló világot alkot a filmből és a szoborból álló kompozíció, és én már nem is akarok kikerülni ebből a körből.
A csehek sem, akik egyenesen felszámolták a pavilonjukat. Földdel töltötték fel az egészet, a környező park fáit és bokrait ültették be, olyan precízen, hogy a látogató nem érti, hogyan dobtak le négy falat és egy tetőt a Giardini egy zöldellő pontjára.
Az étteremnél, ami úgy nézett ki, mint egy opart műalkotás, eszembe jut még egy pillanatra a külvilág, mert képeslapos állványokat pillantok meg. Egy háromgenerációs képeslapgyűjteményhez rendeltek tőlem velencei képeslapokat, úgyhogy megpróbálom kiválasztani a leggiccsesebbet, de csupa olyat találok, amin flamingók, olajfúrótornyok, pálmafák vagy befagyott tavak vannak, a klasszikus képeslapfeliratokkal, miszerint ez Venezia.
Kiderül, hogy a lengyel származású művésznő, Aleksandra Mir projektjébe botlottam, ami eltörli a világ jellegzetes pontjai közti különbségeket, hiszen a turista mindenhol ugyanazokat a pontokat keresi: a romantikus kis utcákat, lélegzetállító panorámát, szép folyópartot. Nem velencei részletek kerültek a képeslapokra, hanem bármi, ami egy turista érdeklődését felkeltheti, és van rajta víz.
Nekem egyébként már nem is kell magyarázni, mert tudom, hogy a biennálén túl tényleg minden ugyanolyan. Valami zűrös hely képe rémlik fel, ahol döntéseket kell hozni, ahelyett, hogy az ember érdekes objektumokat nézegetne naphosszat.
További leleplező fotókért klikkeljen az egerével!
De aztán nem jutok a gondolat végére, mert egy pavilont keresve lendületesen flamenkózó, félmeztelen, selyemruhás lányba botlom. Öreg gerendákból összerótt bárban állok, néhányan a pult mögött táncolnak, egy idős, fehér öltönyös úr valami kiállításról magyaráz, én pedig lelkesen bólogatok, hogy igen, a művészet, hát az nem menti meg a világot, de legalább segít elfelejteni.
