„Megpróbáltunk transzparens épületet tervezni, abban az értelemben, hogy nem takarjuk el, mi is zajlik valójában a falak mögött.” A két japán építész szavaiban volt valami baljós felhang, de amikor megpillantottam a Dél-Manhatten egykori raktárépületei és téglaházai fölé emelkedő tornyot, megértettem, mire célzott Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa múzeumépületük átadásakor.
A kortárs múzeumok jellemzően ugyanis a white cube, azaz fehér doboz szisztéma szerint működnek. A kiállítótér nélkülöz minden személyes jelleget, valóban csak egy doboz, ami hagyja érvényesülni a műveket.
Kívülről ezek a múzeumok persze azért igyekeznek jellegzetesek lenni, és formájukban mondjuk egy bálnára emlékeztetnek, vagy hatalmas és meglepő üvegfelületekkel villantanak, esetleg az egészet fekete gránittal borítják, mintha valójában elit atomsiló lenne.
Fotókról a japán építészpáros épülete, a New Museum of Contemporary Art is valami ilyesminek tűnt: óriási építőkockákból összerótt toronynak, ami úgy nézett ki, mintha az egészet King Kong halmozta volna egymásra, hogy a tetejére állva felkapaszkodhasson az Empire State Buildingre.
A tökéletes doboz
A helyszínen aztán kiderült, hogy szó sincs King Kongról. A múzeum hétemeletes tornya extravagáns ugyan, de sokkal jellemzőbb tulajdonsága az őszinteség, amire a két tokiói építész a fenti idézetben utalt is. A kiállítótermek fehér kockái az ő esetükben ugyanis kívülről is fehér kockák, mindenfajta kellemkedő részlet nélkül.
Az épület rendhagyó elrendezése, az egymáson elcsúsztatott szintek ellenére sem idegen a környezetében, puritánságával ugyanis illeszkedik az ipari eredetű negyed hangulatához és anyagaihoz. A józan formájú tömböt perforált alumíniumlemezek borítják. A fémfüggönyt csak egy ablaksáv szakítja meg az egyik felső emeleten. A tömb olyan letisztult, hogy a fentieken túl tényleg csak annyit lehet róla mondani, tökéletes.
A kapun belépve nem meglepő módon megmaradt a dobozhatás, és a felsőbb szintekre is a parkolóházakból ismeretes szűk és puritán lépcsőházban jutottam el. Két emeleten a hatvanas években keramikusként végzett, majd festői karrierbe kezdő Mary Heilmann kiállítása ment. Nonfiguratív, színes vásznak lógtak a falakon, amit nem bántam, mert a képek legalább nem vonták el a figyelmem magáról a múzeumról.
A kulturális különbségeket elemezve megállapítottam, hogy a termekben jelentős számú látogató mozog, nagyjából ennyien fordulhatnak meg a Műcsarnokban egy hét alatt. Empirikus vizsgálatok – hallgatózás – útján pedig azt szűrtem le, hogy a közönség nem turistákból, hanem New York-i fiatalokból áll, akik délután eljöttek megnézni egy kiállítást.
Menekülés Tel-Avivból
Kedélyes nézelődésem az egyik középső emeleten szakadt félre. Vetetlen, koszos ágyakba botlottam. Az összegyűrt ágyneműn üres csipszes zacskó, a földön csikkekkel halmozott hamutartó. Gyerekjátékok, ruhák, izraeli és holland újságok hevertek körben, félig kipakolt bőröndökből ruhák lógtak ki. Valaki unalmában héber feliratokat rajzolt filctollal az ágya fölé. A dobozra helyezett tévében még ment egy bugyuta, héber nyelvű film, és a zsúfolt barakk úgy nézett ki, mintha lakói néhány perce, érthetetlen sietséggel távoztak volna.
A jelenség magyarázatát keresve találtam rá a túlsó sarokban néhány magyarázó szövegre, amelyekből kiderült, hogy egy Michael Blum nevű holland művész installációjában bolyongok.
Az Exodus 2048 nevű projekt a 2048-as események egy pillanatát szimulálja. A sztori szerint a palesztinok elfoglalják Izraelt, a zsidóknak pedig alig néhány napjuk van arra, hogy hajókon elhagyják hazájukat. Az egyik hajó Rotterdamban köt ki, ahol hosszas egyeztetés kezdődik, a hollandok ugyanis nem akarják beengedni a menekülteket, akiknek viszont nincs hova menniük. A jelenlegi politikai viszonyok ismeretében különösen groteszk szituáció végül átmeneti megoldásba torkollik: a hollandok menekültszálláson helyezik el a zsidókat.
Ezt az átmeneti szállást találtam meg a múzeumban, ami így már nem csak a menekült lét furcsa kettősségéről beszélt, amelyben a régi és az új haza tárgyai és szokásai keverednek kaotikusan. Hanem arról is, hogy menekültnek lenni olyan helyzet, amiben az ember semmiképpen nem őrizheti meg a méltóságát, és szükségképpen tűnik erőszakosnak, magatehetetlennek, és elhanyagoltnak. A kiállítás egyetlen teremből áll, de mély nyomot hagy az emberben, aki nem tud szabadulni a nyitva hagyott kérdéstől, hogy hova tűntek hirtelen a jövő menekültjei.
Miközben a legfelső szint erkélyéről belebámultam a New York-i éjszakába, váratlanul a tíz évvel ezelőtti hónapok jutottak eszembe, amikor feketemunkásként éltem a városban, és egy homoszexuális törpétől béreltem szobát,aki a Hard Rock caféban volt pincér. De aztán rájöttem, hogy mindennek semmi köze a provokatív kiállításhoz.
