Képgyár

"Ilyet én is tudok csinálni."
"Ezt nevezik művészetnek?"
"Régen bezzeg tudtak festeni."
"Na, ezt én is kiraknám otthon."
"Afrikában közben éheznek."
Fotó, képzőművészet, építészet, látható és láthatatlan dolgok.

Friss topikok

IndaFotó képek

Linkblog

King Kong helyett izraeli menekültek a dobozban

2009.02.14. 23:34 Földes András

„Megpróbáltunk transzparens épületet tervezni, abban az értelemben, hogy nem takarjuk el, mi is zajlik valójában a falak mögött.” A két japán építész szavaiban volt valami baljós felhang, de amikor megpillantottam a Dél-Manhatten egykori raktárépületei és téglaházai fölé emelkedő tornyot, megértettem, mire célzott Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa múzeumépületük átadásakor.

 
 
A kortárs múzeumok jellemzően ugyanis a white cube, azaz fehér doboz szisztéma szerint működnek. A kiállítótér nélkülöz minden személyes jelleget, valóban csak egy doboz, ami hagyja érvényesülni a műveket.
 
Kívülről ezek a múzeumok persze azért igyekeznek jellegzetesek lenni, és formájukban mondjuk egy bálnára emlékeztetnek, vagy hatalmas és meglepő üvegfelületekkel villantanak, esetleg az egészet fekete gránittal borítják, mintha valójában elit atomsiló lenne.
 
Fotókról a japán építészpáros épülete, a New Museum of Contemporary Art is valami ilyesminek tűnt: óriási építőkockákból összerótt toronynak, ami úgy nézett ki, mintha az egészet King Kong halmozta volna egymásra, hogy a tetejére állva felkapaszkodhasson az Empire State Buildingre.
 
A tökéletes doboz
 
A helyszínen aztán kiderült, hogy szó sincs King Kongról. A múzeum hétemeletes tornya extravagáns ugyan, de sokkal jellemzőbb tulajdonsága az őszinteség, amire a két tokiói építész a fenti idézetben utalt is. A kiállítótermek fehér kockái az ő esetükben ugyanis kívülről is fehér kockák, mindenfajta kellemkedő részlet nélkül.
 
Az épület rendhagyó elrendezése, az egymáson elcsúsztatott szintek ellenére sem idegen a környezetében, puritánságával ugyanis illeszkedik az ipari eredetű negyed hangulatához és anyagaihoz. A józan formájú tömböt perforált alumíniumlemezek borítják. A fémfüggönyt csak egy ablaksáv szakítja meg az egyik felső emeleten. A tömb olyan letisztult, hogy a fentieken túl tényleg csak annyit lehet róla mondani, tökéletes.
 
A kapun belépve nem meglepő módon megmaradt a dobozhatás, és a felsőbb szintekre is a parkolóházakból ismeretes szűk és puritán lépcsőházban jutottam el. Két emeleten a hatvanas években keramikusként végzett, majd festői karrierbe kezdő Mary Heilmann kiállítása ment. Nonfiguratív, színes vásznak lógtak a falakon, amit nem bántam, mert a képek legalább nem vonták el a figyelmem magáról a múzeumról.
 
A kulturális különbségeket elemezve megállapítottam, hogy a termekben jelentős számú látogató mozog, nagyjából ennyien fordulhatnak meg a Műcsarnokban egy hét alatt. Empirikus vizsgálatok – hallgatózás – útján pedig azt szűrtem le, hogy a közönség nem turistákból, hanem New York-i fiatalokból áll, akik délután eljöttek megnézni egy kiállítást.
 
Menekülés Tel-Avivból
 
Kedélyes nézelődésem az egyik középső emeleten szakadt félre. Vetetlen, koszos ágyakba botlottam. Az összegyűrt ágyneműn üres csipszes zacskó, a földön csikkekkel halmozott hamutartó. Gyerekjátékok, ruhák, izraeli és holland újságok hevertek körben, félig kipakolt bőröndökből ruhák lógtak ki. Valaki unalmában héber feliratokat rajzolt filctollal az ágya fölé. A dobozra helyezett tévében még ment egy bugyuta, héber nyelvű film, és a zsúfolt barakk úgy nézett ki, mintha lakói néhány perce, érthetetlen sietséggel távoztak volna.
 
A jelenség magyarázatát keresve találtam rá a túlsó sarokban néhány magyarázó szövegre, amelyekből kiderült, hogy egy Michael Blum nevű holland művész installációjában bolyongok.
 
Az Exodus 2048 nevű projekt a 2048-as események egy pillanatát szimulálja. A sztori szerint a palesztinok elfoglalják Izraelt, a zsidóknak pedig alig néhány napjuk van arra, hogy hajókon elhagyják hazájukat. Az egyik hajó Rotterdamban köt ki, ahol hosszas egyeztetés kezdődik, a hollandok ugyanis nem akarják beengedni a menekülteket, akiknek viszont nincs hova menniük. A jelenlegi politikai viszonyok ismeretében különösen groteszk szituáció végül átmeneti megoldásba torkollik: a hollandok menekültszálláson helyezik el a zsidókat.
 
Ezt az átmeneti szállást találtam meg a múzeumban, ami így már nem csak a menekült lét furcsa kettősségéről beszélt, amelyben a régi és az új haza tárgyai és szokásai keverednek kaotikusan. Hanem arról is, hogy menekültnek lenni olyan helyzet, amiben az ember semmiképpen nem őrizheti meg a méltóságát, és szükségképpen tűnik erőszakosnak, magatehetetlennek, és elhanyagoltnak. A kiállítás egyetlen teremből áll, de mély nyomot hagy az emberben, aki nem tud szabadulni a nyitva hagyott kérdéstől, hogy hova tűntek hirtelen a jövő menekültjei.
 
Miközben a legfelső szint erkélyéről belebámultam a New York-i éjszakába, váratlanul a tíz évvel ezelőtti hónapok jutottak eszembe, amikor feketemunkásként éltem a városban, és egy homoszexuális törpétől béreltem szobát,aki a Hard Rock caféban volt pincér. De aztán rájöttem, hogy mindennek semmi köze a provokatív kiállításhoz.

3 komment

Címkék: építészet kortárs képzőművészet mew york

A bejegyzés trackback címe:

https://kepgyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5943690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása