A tapasztalt kiállításlátogató nem számít olyasmikre, hogy a megnyitókon majd létkérdésekkel szembesül, hanem helyette rég látott ismerősökkel, vidám vagy búskomor képzőművészekkel kerül kapcsolatba, valamint olyan információkkal, hogy a neves festő összeköltözött egy bohém állatidomárral, vagy hogy a filckupakokból dolgozó szobrásznő kiköltözött Izlandra, ahol egy gejzírben ejtőzve árulja a műveit, és rengeteget keres.

Ezért is volt meglepő, mikor egy távolról, hunyorogva is blöffnek tűnő kiállításról derült ki, hogy izgalmas, szerethető és ráadásul egyáltalán nem köldöknéző produkció. Sőt, legfőbb jellemzője a földhöz ragadtság.

Elszórakozták a hitelt

Lőrinc Lilla képzőművészeti egyetemista korában nyúlt először a diákhitelhez, és rögtön ráérzett az ízére. A családja tudta nélkül vette fel az egyre nagyobb összegeket, hogy aztán az egészet elszórja. "Semmi szükségem nem volt rá, nem szenvedtem hiányt, a családom támogatott. Nem költöttem okos dolgokra, főleg nem a hagyományos értelemben vett tanulmányaimra. Csupán a "miért-is-ne" vitt rá, hogy igényeljem, valamint a szülői felügyelet alól kiszabadult felelőtlen és szélsőséges gondolkodásom. A szabadság hamis látszata. A pénz nagy része szórakozásra folyt el" - írt önmarcangoló őszinteséggel erről az időszakáról.

Amely akkor ért véget, amikor az egyetem végén a 7, 8, 9, 2, 7 és 9-es számjegyekből álló sorról kiderült, hogy nem valami absztrakt dolog, hanem forintban értendő összeg, és ráadásul el kell kezdenie visszafizetni.

Lilla és férje, a szintén képzős Borsos János számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a havi minimum befizetése mellett évtizedekig kell majd törleszteniük. A képzőművész pár viszont nem akart élettársi kapcsolatba kerülni a Diákhitel Központtal, ezért a művészet erejét hívta segítségül. Már csak azért is, mert mást egyáltalán nem tudott volna, Soros György telefonszámát például részleteiben sem ismerték.

Jobb ötlet híján megfestették a fenti összeget.

"Decemberben kaptam egy érdekes hangvételű emailt a saját, privát címemre" - emlékezett vissza a Diákhitel Központ Zrt. vezérigazgatója, Csillag Tamás. "Lőrinc Lilla képzőművész írta, és azt ajánlotta fel, hogy vegyük meg a tartozásuk összegét ábrázoló festményt annyiért, amennyivel tartoznak a Diákhitelnek. Hetekig töprengtem, hogy mit válaszoljak, mert még sosem keresett meg egyetlen ügyfél sem" - mesélte Csillag, akinek szervezete eddig 290 ezer diáknak adott hitelt. "A fiatalos szemtelenség nem hagyott nyugodni, és végül találkozóra hívtam őket. Megbeszéltük, hogy állami vállalatként nem tudjuk megvásárolni a képet, de javasoltam, hogy szervezzenek kiállítást, pályázzanak, és akkor nagyobb valószínűséggel sikerül eladni a képet."

A művészpár ekkor kezdte összetett projektté alakítani az ötletet. A számsort bemutató kép minden számjegyét a diákhitel elszórása alatti évek egy jellemző szakaszának feleltették meg. Az első hetes rózsaszín lett, a vágyakat jelképezve. A nyolcasban látható, kézzel írt sorok olvashatóak Lilla naplóira emlékeztetnek. A kilences apró LSD-bélyegekből áll, utalva a képzős egyetemisták inspirációgyűjtési technikáira. A kettes fekete, a sötét napok miatt. És így tovább.

Aztán megfestették az egyes számokhoz tartozó életszakaszokat különálló képekben is, olyan formán, mintha az adott számjegyet abból a festményből emelték volna ki. Készült papírkivágásos, installációs és videómunka, meg egy blog is.

"És ez a kép hogyan kerül ide?" - mutattam rá egy figurális festményre, amin két férfi támogatott egy harmadikat. "Ez a bemerítkezésem - mondta Borsos János olyan arckifejezéssel, mint aki a tavalyi nyaralásáról mond két mondatot. - A pünkösdi közösségbe tértünk meg mind a ketten, ezek után álltunk le a drogokról. Régebben nagyon aktívak voltunk, nyomtuk a térítést az utcán, mikrofonnal, de most újra a saját művészetünkre koncentrálunk - magyarázta az előzmények ismeretében zavarba ejtő elkötelezettségüket. Majd jelezve, hogy tényleg nem célja engem is Jézus oldalára állítani, megjegyezte - Ebből a festményből került a sárga vessző a képre"

A projekt a képkivágásokkal, nyomtatott cikkekkel, fotókkal teleragasztott oldalteremben vált szerethetővé. "Tudjuk, hogy ezt a témát nem mi találtuk ki, itt gyűjtöttük össze az előképeket" - mutatta be Duchamp alkotását, a festett csekket, amivel költséges fogászati kezelését fizette ki a művész. Ugyanitt láthattam Warhol festett egydollárosait. És Christo munkamódszerét, aki a költséges épületcsomagolásos projektjeire azzal gyűjtött pénzt, hogy az akció előtt eladta egyedi, kézzel készített vázlatait. Vagy az Index kinyomtatott cikkét, amely a héten jelent meg egy nagyon hasonló amerikai projetről. Látható Mátrai Erik festménye is a Canon kameráról, amit egy valódira szeretett volna becserélni, sikertelenül.

"Vegyél a ceruzákból. Varázsceruza." - mutatott a falra szerelt tartóra. Értetlenül nézhettem vissza, mert Borsos megjegyezte: "Olyan ez a munkánk, mint a varázsceruza, amivel ha megrajzolsz valamit, valósággá válik." A varázsceruza párhuzam nélkül a projekt csak élelmes geg lett volna, így viszont kerek történetté állt össze. A művészek ahelyett, hogy a múlton, az eldrogozott, elszórakozott pénzen bánkódtak volna, esetleg megpróbálták volna elfelejteni az egészet, az életük és a művészetük szerves részévé tették a hibáka. Elmosták a különbséget múlt, jelen, jövő, továbbá jó és rossz közt.

Az elgondolás életszerűségét mutatja a Diákhitel Központ vezetőjének megjegyzése. Kérdésünkre, miszerint nem tartja-e rossznak, hogy a tanulmányokhoz kért összegek egy része valószínűleg ugyanilyen haszontalanul folyik el, Csillag Tamás azt válaszolta: "Nem biztos, hogy az elszórt pénzeket rosszra fordították. Rövid távon persze nem helyes elszórni, de nézzük meg, nekik ez végül is beindította a pályájukat."

Hogy valóban így van, ezt remekül mutatja: az Esterhazy alapítvány megvásárolta a központi képet a vásznon olvasható összegért. A szerződésben egyetlen feltételt szabtak, mégpedig hogy az összeget egyenesen a Diákhitel Központnak utalják.

Borsos és Lőrinc egyébként megpróbálják a végsőkig kiaknázni a varázsceruza lehetőségeit. Jelenleg olyan szájtot építenek, amelyen albérletük teljes felülete, a falak, a padló a mennyezet lesz látható fotókon. A fotók darabjait meg lehet venni, amelyért a a vásárló egy festményt kap az adott lakásszeletről. A megvásárolt lakásrészlet képe festményre cserélődik a szájton is. És mire teljesen festménnyé válik az albérletük, összegyűlik annyi pénz, amiből lakást tudnak vásárolni maguknak. Már ha a varázsceruza tényleg létezik.

Divatos halottak

A kreativitás segíthet megoldani a problémákat az életben, azután viszont az ember állapota gyorsan romlik, és ezen még a haute couture sem segít. A Knoll galéria színes, világító hulla divatfotói előtt állva vontam le ezt a következtetést, érezve, hogy valamit kell gondolnom az orosz művészcsoport kétség kívül meglepő műveiről.

A city lightokra emlékeztető világító dobozokon gyönyörűre fotózott és fotosoppolt modellek feszítettek nagyvilági ruhákban. A divatfotós csillogást csak az árnyalta, hogy a modellek jól láthatóan túl voltak életük fénykorán, olyan tekintetben, hogy már nem éltek.

A ruhakölteményeket bemutató embereken hullafoltokat vehetett észre a figyelmes látogató, a szemük beesett volt, fénytelen, egyiküknek pedig borzalmas öltések voltak a mellkasán, nyilván a boncolásból kifolyólag.

Az AES+F csoport az évszázados vanitas tematikát ültette át kortárs környezetbe, ami meghökkentő, tetszetős és szórakoztató, de önmagában nem túl eredeti. A projekt az orosz művészcsoport munkásságának ismeretében válik kicsit izgalmasabbá. A világsikernek örvendő társaság ugyanis másfél évtizede építi magán mitológiáját, amellyel az ezredfordulós civilizáció jelenségeit mutatják be groteszk és figyelemfelkeltő módon. Meg persze úgy, hogy az összhatás minden esetben trendi is legyen.

Közismert volt a csoport iszlám sorozata, amelyben a nyugat sztereotipiáit karikírozták ki, modellezve, hogy nézne ki Európa és Amerika, ha az iszlám válna uralkodó vallássá. A Velencei biennálén is bemutatott Last Riot-projektjükben pedig Benetton-stílusban fotózott fiatal lányok és fiúk küzdöttek egymással artisztikus pózokban, apokaliptikus tájon.

Bár az ismertetőkben nem jelezték, nagyon valószínű, hogy a mostani projektet egy használtruha-kereskedés támogatta, arra figyelmeztetve, hogy felesleges drága és egyedi ruhákat vásárolnunk, hiszen úgyis meghalunk. Addig pedig jó lesz valami kedvező árú, de még jó állapotú mackófelső is.