Túlságosan is egyértelmű volt a helyzet ahhoz, hogy mélyen áttanulmányozzam a Messiások című megakiállítás művészeinek listáját. A debreceni Modemnek az olyan kihágások után, mint a Kis magyar pornográfia, nyilván elő kellett állnia valamivel, ami simogatja a közönség lelkét.
Ami megnyugtatja az Esterházy nevével és a pornó szó nyilvános és többszöri használatával megzavart debreceni polgárokat, hogy azért rendes emberek vezetik ezt a Modemet, akiknek a művészet nem polgárpukkasztást és a hagyományok sárba tiprását jelenti, hanem azt, hogy szép dolgokat állítunk ki, és adózunk az örök értékeknek. Például a vallásnak.
Nézze meg a kiállítást nagyban!
A progresszivitás csimborasszójaként értékeltem tehát, hogy nem egy középkori táblaképpel vagy Munkácsy valamelyik Krisztusával indult a kiállítás, hanem Pauer Gyula szobrával, amelyet a torinói lepel alapján készített Jézusról.
Az életnagyságú, zöld márványból készült szobor alapján megállapítottam, hogy Jézus lapos fenekű, széles vállú, keskeny csípőjű alak lehetett, amolyan úszóalkat. Maliciózus megállapításaimat annak tudatában írtam jegyzetfüzetembe, hogy hamarosan úgyis nyakig járok majd a szakrális művészetben.
Kate Moss és az egészséges életmód
Csak másodpercek kellettek, hogy gyanút fogjak, valami nem stimmel. Például hogyan kerül már az első terembe Picasso Matador és meztelen nő című festménye? Furcsálltam André Kertész táncosnős fotográfiáját és Beöthy István remek, art decós Közvetlen akció című plasztikáját is.
Aztán hirtelen szembetaláltam magam Marc Quinn Szfinx című szobrával, és elvesztettem a fonalat. A brit szobrászról azt kell tudni, hogy a kortárs angol képzőművészet kilencvenes években befutott nemzedékének tagja, és olyan, klasszikus stílust felkavaró témával keresztező alkotásokkal lett világhírű, mint az Alison Lapper terhes, amely egy születési rendellenességgel született barátnőjének márványból faragott szobra.
További messiások csak saját felelősségre itt
A Szfinx sem egy egyiptomi szobrot ábrázol, hanem Kate Mosst egy olyan jógapozícióban, amelyről senkinek nem az egészséges életmód jut az eszébe.
Még csak az első teremben jártam, de már feladtam, hogy biztonságos elméleteimre támaszkodva lavírozzak át a kiállításon. Ez pedig már egy pont a kurátornak. Hiszen a műalkotások úgy érvényesülnek igazán, ha a néző prekoncepcióit hátrahagyva szembesül velük.
Botránymessiás
A hatás erős volt, ami nem csak ennek a nyitottságnak volt köszönhető, hanem a nem éppen kompromisszumkereső válogatásnak is. Amikor a lengyel Darius Gorzyca színezett röntgenfelvételek alapján készült anatómiai jellegű képei éppen megemelték az ingerküszöbömet, belebotlottam az amúgy figyelmeztető feliratokkal védett, és külön terembe gyűjtött Herman Nitsch-akciók képeibe.
Azokba a keresztény rítusokat állati belekkel és vérrel újraértelmező fotókba, amelyeknek csak említése is
automatikus tiltakozást vált ki a hazai egyházakból, felháborodást a hívőkből, és parlamenti szólamokat a politikusokból.
Amikor túl voltam a bécsi akcionizmuson, Marina Abramovic egy korai performanszának filmdokumentációján akadtam fel: a neves szerb művésznő pengével vörös csillagot vág meztelen hasára, jégre fekszik, vérző hasát lámpával melegíti. Nem is volt időm megemészteni a testet művészi eszközként felhasználó alkotó performanszát, mert belefutottam Serrano halálosan szép felvételeibe.
A barokk képeket idézően gazdag és méltóságteljes kompozíciók, a hol élénk, hol fojtott színekben úszó arcok, kezek, lábak közel csalogatják a mit sem sejtő nézőt, aki hirtelen döbben rá, hogy szó sincs itt az alvás, a pihenés, a mélázás harmóniájáról. Hullaházban készült felvételeket láttam, az ismertető cédulákon sem a modell neve szerepelt, hanem az őt már sokkal jobban jellemző halálnem.
Az elmúlás rideg természetessége, az az emberi képesség, amely még a legborzalmasabb dolgokban is képes szépséget találni, a klasszikus kompozíciók és a gép uralta fotográfia kettőssége olyan erős hatással bírt, hogy önkéntelenül kerestem a teremben azokat a jóravaló debreceni néniket, akik ájtatosságtól hajtva zarándokoltak a múzeumba, hogy aztán csendesen összerogyjanak egy a belekből, agyból és gyomorból készült szentháromság-installáció tövében.
A magas ingerküszöb hatása a szelíd művekre
Nem arról van egyébként szó, hogy Gulyás Gábor múzeumigazgató és kurátor botrányművekkel tömte volna tele a kiállítás 1300 négyzetméterét. Sőt, többségben vannak az illendőség keretein belül alkotó művészek.
Van itt Csontváry, Derkovits, Berény, Vaszary, szóval elismert magyarok. Begyűjtöttek munkákat olyan kortárs alkotóktól, mint Mátrai Erik, Bukta Imre, vagy a remek, iszogató nehézbúváros installációt bemutató Kicsiny Balázs. Kiállítottak egyáltalán nem botrányos munkákkal jelentkező nemzetközi sztároktól is, például láttam grafikát Francis Bacontől, a Ludwigban is megfordult szárnyas oltárt a graffitis Keith Haringtől, képeket Munchtól, és egy felejthetetlen videómunkát az amerikai Bill Violától.
Ezek az alkotások nem alacsonyabb művészi értékük folytán vesznek el, hanem mert nem igazán érezhető a koncepció, amely alapján egy múzeumba pakolták a felzaklató alkotásokkal. Így pedig csak a megemelt ingerküszöb felett ügyködő művészek hatása érvényesül.
Nem arról van egyébként szó, hogy a kiállítás ismertető szövege hazudik. Tulajdonképpen igaz, hogy a középpontban "a messianizmus és a megváltás vallásos, illetőleg profán tapasztalata a nyugati kultúrában" áll. A bemutatott anyag is igazodik a termek alcímeihez, mint a test, a halott ember, a megváltás keresztje stb.
A téma azonban olyan általános, hogy akkor sem éreztem volna becsapva magam, ha a kiállítás címe az hogy "Az Ember", vagy "Ilyen az élet" esetleg "Mindenféle Híres Műalkotások".
Gyanús, hogy a kurátor fejében előbb volt meg az ötlet, hogy csináljon egy kiállítást több száz nagyon híres munkából. És ezt követte a kérdés, hogy vajon milyen apropóból terelje egy fedél alá Andy Warholt és Renoirt.
Persze lehet, hogy ez a kiállítás üzenete. Megváltás nincs, messiások nem léteznek. Emberek, próbáljuk meg kellemes vagy legalább izgalmas dolgokkal kitölteni az időt záróráig.
