Kollégáim nem próbáltak visszatartani, komoran néztek utánam. Tudták, felesleges lenne minden szó. Tudták, mindenki életében eljön a pillanat, amikor a saját bőrén akarja megtapasztalni, mire képes. Nekem pedig tudnom kellett, képes vagyok-e átrágni magam legalább háromszáz év festészetén anélkül, hogy összerogynék a terhelés alatt.
Még magam előtt láttam a szomorú tekinteteket, amikor beléptem a Szépművészeti Múzeumba. Ez az emlékkép segített Az itáliai festészet két évszázadának remekművei című kiállítás legnehezebb pillanataiban.
A reneszánsz festészetet bemutató megatárlaton a végkimerülésig gázoltam a dús kelmékben, súlyosan omló drapériákban, mély bíborokban, vértanúságukat szenvtelen derűvel vállaló szentekben és kisjézusokban. Mindezeket egy dolog kötötte össze a valósággal. Hogy a festmények minden szereplője olyan szomorúan nézett, mint a munkatársaim.
Nem a gótika életidegenségéről vagy a romantika világmegváltó komorságáról volt szó amúgy. A reneszánsz szerethető korszak. Érthető, hogy inkább a humanizmusról, az életigenlésről, az ember dicsőségéről, a természetszeretetről ismert stílusról rendezett sztárkiállítást a Szépművészeti. És nem mondjuk az embert meggyötört, alázatos és görcsös pózokba merevedett lényként ábrázoló gótikával próbáltak robbantani. Ami számomra persze sokkal izgalmasabb lett volna, mert jobban szeretem a szomorú gót szenteket és szürreális tájakat, de itt most ez nem érdekes. A hangsúly az emberi teljesítőképességet feszegető kísérleten van.
A Szépművészeti mindent megtett, hogy a közönség megkapja a reneszánsz életérzést. Botticellik, Giorgionék, Tizianók keverednek kevésbé ismert művészek alkotásaival. Lassan bontakozott ki a szemem előtt az a lenyűgöző kulturális áramlat, amelynek kezdeteinél a perspektíva szabályszerűségeit próbálgatták bátortalanul. És amely az aranykorban lenyűgözően eleven, életteli portrékban, és mondvacsináltan bibliai, a lélek mozgásait kutató jelenetekben teljesedett ki.
A kiállítás alattomosan engedett egyre mélyebbre. Delfinforma gömbölyűségű madonnák váltakoztak velencei elöljárók portréival, akik olyan öntudatosak és komolyak, mint a nyugdíjasok meggyőzésére készülő politikusok. Az urak vonásai akkor sem látszottak enyhülni, ha a fejükből egy újszövetségi történet apropóján nagy kard állt ki.
Ebben a pompában és elevenségben úgy éreztem magam, mint egy barátságos és igen előkelő társaság partiján, ahol már órák óta pompás tájakról, jó éttermekről és kegyes cselekedetekről folyik a szó. A hetvenkettedik öregemberarcú csecsemő, a harmincnyolcadik méltóságteljes uraság és a kilencvennegyedik Szűz Mária után éreztem először, hogy gyengülök, és szeretnék végre ájtatos képű vértanú lenni, valami dús drapériára rogyva.
Ekkor pillantottam meg a Hölgy hermelinnel című képet, és kijózanodtam, mint amikor a tikkasztóan udvarias társalgás közepette váratlanul megérkezik a parti házigazdájának gyönyörű lánya, megbotlik a szőnyegben, és a nyakamba ejti a kezében tartott hermelint.
Leonardo Da Vincit felesleges lenne még ebben a cikkben is ajnározni. Azt azonban megdöbbentőnek tartottam, hogy ennyi jó festő után is olyan erősen szikrázott a tehetségével, mintha robbanócukorral keverte volna a festékeit. Hosszasan lehetne sorolni a kis festmény finomságait, a kép szereplőjének elevenségét és a vonásaiból sugárzó huncutságot, vagy a technikai tökély jegyeit, de felesleges. Mindezt százszor olvastam, de mit sem jelentett addig, amíg nem szembesültem az eredetivel.A kiállítás második felében aztán elszabadult a decens és kellemdús pokol. Tiziano-portrék követték egymást. A finoman festett arcok olyan komolyságot és elégedettséget sugároztak, amit a kedvező végeredménnyel kitöltött adóbevallások felett látni a könyvelőkön.
Tintoretto melankolikus képeinél éreztem, hogy a hangok egyre távolabbról szólnak, lábaim furcsán könnyűek lettek, a kontúrok pedig olyan szfumátósakká váltak, mintha én is szereplő lennék valamelyik bibliai jelenetben. Valamit kiáltottam a velencei köztársaság dicsőségéről, majd elhomályosult minden, és legközelebb már a Hősök tere vakító fényeire eszméltem.
Órámra nézve rádöbbentem, hogy három órát töltöttem a hétkönap délelőtt is sűrűn látogatott termekben. Éreztem, hogy képes vagyok folytatni, és remegő lábakkal elindultam a Nemzeti Galéria felé. Útközben jutott csak eszembe: a nagy nevek villódzása közt fel sem tűnt, hogy az amúgy lenyűgöző névsorból a Szépművészeti kihagyta Michelangelóét.
(Később a Szépművészeti sajtósától megtudtam, Michelangelo-műveket lehetetlen megszerezni, ilyesmiket nem adnak kölcsön, és nem is szállítanak. Pedig a Dávid remekül mutatott volna a múzeum aulájában.)
Normandiai patra szállás játék katonákkal
Végigpacsiztam a Nemzeti Galéria előtt felsorakozottak közt, majd tettetett könnyedséggel felfutottam a lépcsőkön. Valójában azonban hideg rémület bujkált bennem. Tudható volt, hogy a Galéria is villantani akar. Már a cím – Késő barokk impressziók – jelezte, hogy a sztárkiállítás státusára hajtanak. A címbe ugyanis becsomagolták a nézőmágnesként funkcionáló impresszionizmus szót, aminek persze semmi köze a barokkhoz, de gondolták, ezzel is becsábíthatnak további 12 százaléknyi látogatót.
Azt is gyorsan megállapítottam, hogy még csak a barokk művészet átfogó bemutatásáról sincs szó. Két helyi értékén elismert, világviszonylatban viszont alig jegyzett művészt mutatnak be. A Monarchia területén jelentős számú templomi freskót készítő Franz Anton Maulbertsch és Josef Winterhalder festészete a téma.
Az első impresszióim mindenesetre igazolták félelmeimet. Maulbertsch vásznain tobzódott a barokk: a lángoló égbolt alatt lobogó szárnyú angyalok fickándoztak, gomolygó felhők közt fenségesen törtek át a fénypászmák. Éreztem, a burjánzó formák és girlandok tömegét még pihenten is csak percekig bírnám.
Szerencsémre azonban Maulbertsch fiatalkori hevülete négy kép után alábbhagyott, és onnantól jórészt a festő freskóinak tanulmányképei sorakoztak a falakon. A monumentális bibliai jelenetek az apró olajképeken viszont csak annyira voltak megterhelők, mint a normandiai partra szállás, amit makettek, kis műanyag bunkerek és festett játék katonák segítségével adnak elő.
A freskóvázlatok álmos hangulatba ringattak, amiből csak a szombathelyi székesegyház tragikomikus története rázott fel. Szily János püspök (egyébként Szily Tékozlóhomár László rokona) bízta meg Maulbertschet a templomfestéssel, aki azonban a főoltárkép elkészítése után meghalt. Winterhalder folytatta a munkát, de a teljes befejezés előtt a püspök halt meg. Később elhunyt Winterhalder is, és egy bizonyos Anton Spreng fejezte be a templomot. Hogy hogyan, azt nem tudni pontosan, mert végül az egészet lebombázták a második világháborúban.
Otthonosan kelet-európai volt a történet, és innentől úgy suhantam Krisztus mennyei megjelenései közt, mint Tescóban a levesporos soron. Annyit megállapítottam, hogy a festő és tanítványa, Winterhalder vallották: Isten valójában a Világ nagy fővilágosítója, aki azzal múlatja az időt, hogy profi reflektorával megvilágítsa a neki kedves részleteket.
Élve léptem ki a galéria kapuin, arcomat a szélbe fordítottam, és belegyalogoltam a korai szürkületbe.
