Hetek óta nyomorúságosan érzem magam a Városháza parknál. A színesre festett tűzfal alatt rám tör a szorongás, valami olyan érzés, mintha arra kényszerítenének, hogy egy pulpituson állva, nagy tömeg előtt a világbéke ellen vagy a bébifókák mészárlása mellett érveljek.

Színes város

Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a kellemetlen érzésnek köze van a frissen elkészült Vasarely-imitációhoz. Nehéz volt szembenézni a ténnyel, hogy ez a festmény nyomaszt. Rövid kutatás után kiderült, hogy a világ legszimpatikusabb kezdeményezése áll a tűzfaldekorálás mögött. Ki tudna belekötni a munkát végző civil szervezetek céljaiba, miszerint „több kortárs, társadalmi kérdésekre reflektáló műalkotást" akarnak a köztereken, hogy „színesítsük a városképet”? A nyilvánvalóan lelkes, fiatal és optimista művészekből álló csoport a nemes célokért alapítványi pénzt is szerzett, amiből a város lepukkant részeit festik színesre. De nemcsak ez. Hogy nyomoromat fokozzák, a „kiválasztott helyszíneken állami és civil szervezetek együttműködését kívánják elérni.” Sőt bölcsen még azt is fontosnak tartják, hogy "a közterek pozitív impulzusokat, új gondolatokat generáljanak használóik számára.”

Én lennék az első, aki élére áll a nemes mozgalomnak. Csak a végtermék, ez a színes falfestés ne lenne. A hangzatos kiáltvány ugyanis nem forradalmi, nem párbeszédre ingerlő, nem újító eredményhez vezetett. Hanem behódoló, közhelyes és idejétmúlt dekorációhoz. És itt a dekorációt a szó legrosszabb értelmében használom valami olyan dologra, ami nem hozzáad a környezetéhez, hanem csak rákerül, elfed, kellemkedik. Röviden, giccs.

Fotó: Földes András

Hasonló, kevésbé vasarelys, de ugyanolyan színes dekoráció készült a Flórián téren is. Ami egyébként a feszültség miatt, ami a festett körívek és az általuk ölelt átjáró sötét nyílása közt feszül, sokkal jobb, mint a Városház téri munka. A fiatal művészek hamarosan nekilátnak az amúgy impozáns és építészetileg is értékes Moszkva téri metróépület kidekorálásához is.

Valószínű persze, hogy a városvezetők, akiket sikerült a szimpatikus szöveggel megvenni, elégedettek az eredménnyel. Elmondhatják, hogy tessék, mi nem unalmas bürokraták vagyunk, hanem laza, fiatalos városmenedzserek, akik még a graffitinek is helyet adnak, ha udvarias és szép. Amivel csak az a baj, hogy ez a falfestés a kertévés híradások ellenére sem graffiti, de még csak nem is street art: alapjaiban különbözik ezektől. Sem indíttatásában, sem technikájában, sem működésében nem hozható kapcsolatba azokkal. Hogy csak egy lényeges különbséget említsek, a színes ábrák nem reflektálnak sem alkotójukra, sem a környezetre. Ilyen erővel bármi, ami utólag a falfelületre kerül, hívható graffitinek.

A monumentális, színes felületeknek nyilvánvalóan örül egyébként sok járókelő is, hiszen az opartos Vasarely-minták részei a hazai közízlésnek, a falusi házak csempemotívumai révén mélyen beépültek a néplélekbe. Nem kavarnak fel, nem váltanak ki reakciókat, nem gondolkodtatnak el. Azaz pont a meghirdetett célt nem érik el. Nem reflektálnak, nem indítanak párbeszédet, hanem csak színesek, ami a közvélekedés szerint jobb, mint az egyszínű.

Pedig nem. Egy egyszínűre festett fal az utcákat uraló vizuális habzás közepette értékesebb eleme lehet a városképnek, mint a pedánsan kockásra festett. Ahhoz, hogy érdemes legyen ilyen munkába vágni, nem szabad felület és sok festék kell, hanem ötlet meg gondolat. A Színes Városból ezek eddig sajnos hiányoznak. Talán a még tervezés alatt álló Moszkva téri projektbe bekeverik ezt az összetevőt is.