A kínai propagandakiállítást ismertető kritikánkkal alapjaiban értettük félre a témát és magát Kínát is, állítja Salát Gergely Kína-kutató a Mandineren megjelent írásában. A konzervatív blogon Kínai Kálmán és Trágár Tóniként publikáló szerző saját nevén jegyzett írásában védelmébe veszi a szocreál legszebb hagyományait folytató munkákat, majd dadaista módon a létező kínai kommunizmus mellett érvel. A kiállítás szakértőjeként érintett Salát posztja szinte minden mondatunkat kivesézi, ezért meglehetősen hosszú. Ne rémüljön meg, válaszunkban csak a fontosabb állításokról hámoznánk le a Mao-öltönyt.
1. A Mandiner írja: „A szerző félreérti a kiállítás jellegét: a válogatás nem arról szól, hogy hol tart 2012-ben a kínai képzőművészet – ha erről szólna, akkor teljesen más művek kerültek volna ide. Valójában ez egy kimondottan történeti jellegű összeállítás, amely azt mutatja be, hogy – a befogadó Szépművészeti Múzeum profiljához illő – hagyományos képzőművészeti ágak (olajfestészet, tusfestészet, szobrászat) milyen fejlődésen mentek keresztül 1978 óta.”
A kiállítás a Szépművészeti honlapjára kattintva erre az oldalra visz, ahol kortársként, és nem történetiként említik a Szépművészeti kiállítását. „Kína - Hagyomány és megújulás, Contemporary Chinese Art Exhibition” – írják.
Sőt, az ismertetőben is így hivatkoznak a tárlat anyagára: "A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági növekedéssel egy időben zajlott le." Amiről tehát szó van, az a kortárs kínai művészet. Történetiségről egyáltalán nincs szó a Szépművészeti szövegében, amelynek szakértője egyébként Salát Gergely volt.
Persze lehet, hogy a Szépművészeti elírta a kiállítás címét, de akkor az is előfordulhat, hogy rossz műveket szállítottak Magyarországra, a Mandiner szerzője pedig olyan kiállítás nevében száll vitába, amely más címen, és más tartalommal létezik egy alternatív világegyetemben. Ha így lenne, a szürrealitás barátaiként kebelünkre öleljük a szerzőt, viszont a Tisztelt Olvasó ne görgessen lejjebb, mert érvelésünk földhöz ragadt módon csak a Szépművészetiben látható kiállításra vonatkozik.
Arra a tárlatra, amelyet már hónapokkal ezelőtt kortársként harangoztak be, mégpedig még a viharokat kavart Szőcs Géza féle kínai kiállítás párjaként. Röviden: Ez volt az a szakmai fórumokon támadott magyar tárlat, amit az azóta lemondott kulturális államtitkár úgy védett: az addig sehol nem jegyzett művészek egy másik kortárs kánon részei. Ezt a kánont eddig elnyomták, de ő szerencsére feltárta, és most meg is mutatja az eddig jórészt népművészeti boltokba és lakáskultúra szalonokba űzött művészetet.
A dolog rövid életű volt, a Műcsarnok Mi a magyar című kortárs magyar kiállításáról eltűntek Szőcs Géza felfedezettjei, és nem a ballib ármánykodás miatt, hiszen a kurátor, Gulyás Gábor Kósa Lajos debreceni polgármester köpenye alól lépett a kulturális életbe. Hanem azért, mert egyszerűen ők azok, akik valóban tehetséges, gondolattal rendelkező és kortárs módon alkotó művészek.
A kitérő lényege, hogy hasonló a helyzet a Szőcs-kiállítás kínai tükörképével is. Amit látunk az nem a kortárs kínai képzőművészet, abban az értelemben, ahogy a kortársat a világban értik. A kortárs ugyanis egyfajta irányultság, és nem azt jelenti, hogy alkotója történetesen ma is életben van.
A Szépművészetiben látható kiállítás egyszerűen a kommunista Kína propagandakiállítása, amelynek válogatásánál átsiklottak a rendszerellenes művészek felett, és csak a pártideológia szempontjából elfogadható művészeket állították ki.
2. „A mostani szörnyűséges tárlattal szemben Földes dicséretes ellenpéldaként említi a 2007-es Mumok China - Facing reality című bécsi kiállítást, illetve a budapesti Ludwig Múzeum 2003-as tárlatát, amelyen szerinte a kínaiak bemutatták, hogy milyen is az igazi kortárs kínai művészet. Feltételezhetően azt gondolja, hogy két kínai művészet van, s az utóbbi két kiállításban nem volt benne a csúnya kínai állam csúnya keze, ezért is sikerültek olyan jóra, ellentétben a Hagyomány és megújulással. Nos, ki kell ábrándítanom: mindhárom tárlat kurátora ugyanaz a személy, Fan Di’an volt, aki egyébként a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója – ennél magasabb tisztség a kínai képzőművészeti bürokráciában nemigen van. „
A Mandiner szerzője megfeledkezik arról, hogy Kína köztudottan diktatúra, ahol kevéssé valószínű, hogy a nemzeti múzeum igazgatója önálló döntéseket hoz. Ha a fő cél az, ami nálunk, hogy kiállításokkal pecsételjék meg a két ország politikai közeledését, akkor felsőbb utasításra a legvonalasabb műveket fogják bemutatni. Különösen, hogy nem voltunk alkupozícióban. Ezt kapjuk, a művek közti válogatás diplomáciai értelmezésben udvariatlanságnak számít tőlünk.
A kulturálisan és politikailag is erős Bécs legnevesebb múzeuma, a MUMOK viszont válogathat, mert ha arató munkásokkal akarnák megetetni a közönségét, akkor köszönik, nem mutatnak be Kínától semmit. Ott tehát válogathattak azon kritikus művekből, amelyeket a neves nemzetközi vásárok és kiállítások közönsége is ismer.
3. "Az Index cikkében – és más kritikákban is – végig jelen van egy elvi kérdés: miért nem olyasmit hoznak ide a kínaiak, amire mi kíváncsiak vagyunk? Ami a mi ízlésünk szerint való? Ami miszerintünk jó az elmúlt évtizedek kínai művészetéből?”
A Mandiner szerzője kétség kívül bátorító módon feltételezi, hogy az Index szerzői határozzák meg, mi a kortárs képzőművészet. Sajnos nem takargathatjuk, hogy mi is csak alkalmazkodunk a széles körben ismert elméleti alapvetésekhez: nem szerintünk, hanem annak definíciója szerint jelent mást a kortárs képzőművészet, mint amit a Szépművészetiben Kína bemutat.
Ahogy írtuk: „A kínai kortárs képzőművészeti élet a világ legpezsgőbb színterei közt van. Megtűrve vagy ellenzékben izgalmas kérdéseket feszegető, kreatív technikákkal dolgozó művészek tömegei alkotnak. Az egykori gyárterületen működőpekingi művészeti zóna például nagyobb, mint egy budapesti belső kerület, a szcénát tehetős és jó ízlésű műgyűjtők tartják mozgásban, és a nemzetközi figyelem is jelentős.”
Hogy a kortárs kínai képzőművészet csak Salát Gergely részére jelent olajfestményeket, munkaversenyt és arató földművest, érzékelteti a neves londoni Hayward gallery napokban nyíló kiállításának anyaga is. A nyolc kortárs kínai művész vagy művészcsoport munkáin halványan sem érződik a Szépművészetiben kiállított szocreália lehelete.
4. "Valójában ezek a művek a kínaiak számára fontosabbak és értékesebbek, mint a világon körbehurcolt biciklivázakból, radírgumiból és emberi testnedvekből összehegesztett installációk, mely utóbbiak Kínán kívül természetesen jóval népszerűbbek.”
A Mandiner szerzője itt hirtelen alapállást vált, és míg eddig azzal érvelt, hogy amit látunk, az a jelenlegi kínai képzőművészet, itt már azzal támasztja alá érvelését, hogy a kínaiak számára fontos műveket látjuk. Kérdés marad ugyanakkor, hogy a teljes 1,3 milliárd ember kedvenc műveiről van szó, vagy például a tibetieket és ujgurokat kihagyták a felmérésből? Esetleg csak a párttagkönyvvel rendelkezők véleményét szondázták? Elgondolkoztató még, hogy Salát szerint miért számít kiállítandónak az, amit történetesen nagyon sokan szeretnek? Ilyen alapon a budapesti operában csak mulatós nótákat játszanának, mert a magyar lakosság egészét nézve az a műfaj a verhetetlen.
5. „Felmerül még egy általános kérdés: lehet-e értékes, vagy legalább megtekintésre érdemes olyan művészet, amely nem liberális demokráciában (vagy egy diktatúrában, de annak ellenében, attól üldözve) jön létre?”
Sajnos a mi kritikánk sem volt rövid, vélhetően ezért siklott át a szerző a vége felé olvasható lényegi megállapítás felett. „a diktatúra propagandáját magyar állami segédlettel, kritika nélkül bemutató kiállítás”-ról írtunk. Bajunk nem a művekkel volt, hanem a kontextus hiányával.Szívesen néznék kiállítást akár Észak-Koreáról is, csak a téma magyar szakértője ne állítsa, hogy bár az ázsiai országban vannak túlkapások, azért békés, szorgos, mindenki számára lehetőséget adó ország mutatkozik be most a magyar közönségnek. Hanem jelezze: milyen körülmények közt, milyen kulturális és politikai közegben nyernek értelmet a látottak. A kontextus ismertetése nélkül azonban talán még valaki azt hiszi, hogy ez az ország, amit majmolnunk kell.
Ezért lelkesedtem például a Modem egykori szocreál kiállításáért, ahol hasonló lendületből született képeket állítottak ki, a tájékoztató szövegek azonban eligazították a látogatót, hogy milyen körülmények közt, milyen kulturális és politikai nyomás közepette kerültek vászonra a hurráoptimista jelenetek.
A kínai kiállítás az arató munkásokat, avíttas olajfestményeket, súlytalanul idilli tájakat és az imperialistákat bátran kritizáló műveket azonban nem helyezte abba a képbe, amelyben a felhőtlen képzőművészeti élettel párhuzamosan az állam művészeket veret meg, félemlít meg, száműz vagy nyom el.
6. Végezetül következzen az írás legizgalmasabb része, amelyben a szerző hitet tesz Kína jelenlegi politikája mellett, és elítéli a maoizmust. Pont abban a stílusban, ahogy a Kádár rendszerben dorgálták Rákosi személyi kultuszát, és álltak ki az aktuális rezsim vívmányai mellett.
„Nagyjából azt lehet mondani, hogy a reform és nyitás kor kezdete az emberek mindennapi életében nagyobb változást hozott, mint nálunk a rendszerváltás, a kínai kulturális életben pedig még nagyobbat – egyáltalán lett kulturális élet, ami korábban nem volt. Az igazság az, hogy a kínaiak jelentős része e korban tényleg hálás volt Deng Xiaopingnek és gárdájának, amiért véget vetett a kulturális forradalom rémálmának.” - mutatkozik engedékenynek az állampárt vezette Kínával a szakértő.
Helyettesítsék be Teng Hsziao-ping nevét Kádárral, a poszt korábbi részében szereplő Maót pedig Rákosival. Egy csapásra még szórakoztatóbb olvasmánnyá válik az írás. Salát ráadásul egészen bravúros logikai játékokat mutat be, hogy az ismert tények – állami cenzúra, emberi jogok sárba tiprása, környezetpusztítás – ellenére is bebizonyítsa, milyen jó valójában a kádárizmus mai Kína.
„A „szabadon” persze valóban túlzás – ebben Földesnek igaza van –, a kontextust azonban a szöveg előző mondataiban említett kulturális forradalom adja meg. Ehhez képest katarzist jelentett számukra, amikor egyrészt egyáltalán festhettek, másrészt pedig feldolgozhatták saját szenvedéseiket és mindazt, amit az elmúlt évtizedekben láttak...”
A poén az, hogy Salát Gergő a konzervatív blog állandó szerzőjeként is működik, és így a kommunizmus propagandája iránti lelkesedés csemege az arra fogékonyaknak.