Futurisztikus üvegforma materializálódott a Kálvin téri aluljáró felett, ami olyan hatással volt rám, mint Neóra a piros kapszula. Körbenéztem, és szürreális térben találtam magam.

Nem arról volt szó, hogy a fejemre esett az egyik szerelés alatt álló üvegpanel, nem is az építmény kinézete hatott sokkolóan. A póklábakon álló üveglencse inkább izgalmas formájú szerkezet volt. Viszont valószínűleg ez volt az az utolsó építmény, amivel a Kálvinon egy négyzetméterre eső stíluselemek száma átlépte a tolerálható küszöböt. Az érzékeim kitágultak, és rádöbbentem, a Kálvin tér lassanként Budapest legkaotikusabb, legátgondolatlanabb, legbizarabb terévé vált.

Míg a nagy európai városok karácsonyi díszkivilágítói már két éve a kékes, éteri színek és a csurgó fények divatjának hódolnak, Budapest egyelőre nem döntötte el, hogy hiperkonzervatív vagy inkább goatrance-es stílusban borítsa fénybe a köztereket.

Ajándékvásárlás helyett napokat töltöttünk a város fagyos, de erősen felizzósorozott helyein, majd mikor végül összerogytunk egy árleszállításokat hirdető kirakat alatt, elmerengtünk: vajon milyen irányba fejlődik tovább a fénykultúránk?

Az összképet egyrészről ugyanis pedáns és unalmas fényalakzatok határozzák meg, azt sejtetve, a város egy porosz generálist kért fel dizájnernek. Az ünnepi világítás kerülettől, városrésztől és a polgármester pártállásától függetlenül leginkább azt jelenti, hogy világító csillagokat szerelnek fel a lámpaoszlopokra. A csillag és a karácsony logikai kapcsolata mélyen gyökerezhet a magyar lélekben, mivel a motívum legfeljebb annyiban változik, hogy a csillag öt-, nyolc vagy tizenkét ágú.

A csillagformától való eltérés valami olyan bizonytalanságba taszíthatja a tömegeket, mint mikor azzal álltak elő, hogy a Föld nem is lapos. Elvileg megjelenhetne rénszarvas, vagy télapó, fenyőfa, masni, a fiatal Geroge Michael, amint a Last Christmast énekli. De nem. Csak a renitens Rogán Antal merészkedett addig, hogy két utcán engedélyt adott a vad kísérletezésre. Ennek eredményeképpen egy helyen harangformák, a párhuzamos utcában pedig lámpaalakzatok sokkolják a lakosokat.

A Rózsadomb az ország egyik legdrágább környéke, ahol a pénz nyilván találkozik a jó ízléssel. Finta Sándorral, a Sporaarchitects egyik vezető építészével nekivágtunk, hogy menő családi házakat keressünk. 

A tornyos és oroszlánszobros épületek közt találtunk ugyan néhány izgalmasat is, de a valódi csemegéhez el kellett távolodnunk a célterülettől. Közben megállapítottuk, hogy a rózsadombiak számára nem a ház, hanem a kerítés az igazi státuszszimbólum. 

 Csörgő Attila az a világhírű képzőművész, akinek itthon szinte senki nem ismeri a nevét. A dolog érthetetlen, mert Csörgő nem elfeledve, egy padlásszobában gyártja találmányait. A művészről a kétszáz ember tud, aki érdeklődik a képzőművészet táblaképfestészet utáni száz forrongó éve iránt is. Megdobták egy Munkácsy-díjjal, képviselte Magyarországot a velencei biennálén, a határainkon túl elterülő világban pedig Nam Jun Paik-díjat kapott. Ami mind szép, de ezeken felül a művészeti biniszben is neve van, egy szlovén galériás menedzseli Berlinben.

Léteznek izgalmas kortárs épületek Budapesten, csak ezeket nem könnyű megtalálni. Fiatal építészek olyan weboldalt készítettek, ami segít megtalálni Budapest legjobb mai épületeit. Az egyik alkotót arra kértük, ha valóban vannak jó házak, mutasson nekünk néhányat a 8. és 9. kerületben.

Közkeletű nézet a sajtófotóról, hogy a pillanatról szólnak, bemutatnak egy helyzetet, mint hogy Bajnai Gordon ünnepélyesen megnyitja az új petymegneveldét: az emberek megnézik a képet, és eldöntik, hogy a miniszterelnök a kisállatok sorsáért aggódó, felelős államférfi, vagy nyilván így síbolt ki milliárdokat az államból, petymegápolónak pedig az unokatestvéreit nyomta be. Aztán elfelejtik az egészet, és ha a fotó tíz év múlva kerül elő, már semmit nem jelent az egész. 

Szerkesztőségi vj-nk, Mao hívta fel a figyelmünket arra, hogy egyik kedvenc graffitisünk, Blu a graffitianimáció feltalálója újabb anyaggal állt elő. A Davis Elis-szel összerakott filmben feltűnnek Blu jellegzetes alakjai, az állandóan átalakuló figurák, amelyek néha saját magukat tépik szét, hogy előbújjon belőlük egy újabb, ujjain tovamászó alak, vagy egyszerűen csak kikelnek a fal egy repedéséből.

Ezt a kissé zaklatott világot teszik szivárványossá Ellis állandó átfestéssel alakuló képei. A New York-i képzőművész színei és miniciózusabb részletei remekül illeszkednek Blu brutálisabb világába. Kedvenc részem, amikor a beszélő fal mögött feltűnő halálfej szeméből sugárnyaláb csapódik ki, és pattog végig az udvar kiszögellésein, hogy végül egy beugróban életre keltsen egy beszélő, majd vörös lézerrel lepuffantott fejet.

Tüntetésbe futott bele szerdán a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságot elhagyó K. Gergő, akit kampányplakátok rongálása miatt idéztek be. A tüntetők „Kihúzta a struccom fejét a homokból”, „Szórakoztatni bűn” és „Szappanbuborék-tolvaj!” feliratú táblákkal szembesítették a street artost.

Nézze meg nagyban, mivel élhet túl!

Tétován álltam a Nyugati tér vadonatúj épülete, az Eiffel irodaház előtt, és nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak a kockás és csíkos, csupa üveg tömbről. És persze a mellette kialakított, parknak nevezett területről.

Zavartan néztem körbe a téren, és megvilágosodtam. Az ugyanis érthető volt, hogy mi volt a célja a Skála Metró tervezőjének, amikor a nyolcvanas évek elején leült, hogy felvázolja egy új áruház és iroda körvonalait. Kővári György nagy léptékű posztmodern épületet akart, amely alapjaiban formálja át a Marx tér képét. Nem vitás persze, hogy a monstrum a kilencvenes évekre a karbantartás hiányában olyanná vált, mint egy barna üveglapokkal megbolondított, kiégett atomsiló, amibe aztán ügyes orosz mérnökök boltokat szerkesztettek.

Túlságosan is egyértelmű volt a helyzet ahhoz, hogy mélyen áttanulmányozzam a Messiások című megakiállítás művészeinek listáját. A debreceni Modemnek az olyan kihágások után, mint a Kis magyar pornográfia, nyilván elő kellett állnia valamivel, ami simogatja a közönség lelkét.

Ami megnyugtatja az Esterházy nevével és a pornó szó nyilvános és többszöri használatával megzavart debreceni polgárokat, hogy azért rendes emberek vezetik ezt a Modemet, akiknek a művészet nem polgárpukkasztást és a hagyományok sárba tiprását jelenti, hanem azt, hogy szép dolgokat állítunk ki, és adózunk az örök értékeknek. Például a vallásnak. 

Nézze meg a kiállítást nagyban!

A progresszivitás csimborasszójaként értékeltem tehát, hogy nem egy középkori táblaképpel vagy Munkácsy valamelyik Krisztusával indult a kiállítás, hanem Pauer Gyula szobrával, amelyet a torinói lepel alapján készített Jézusról.

Úgy sejtjük, a szociálisan érzékeny csapatnak nem kevés lelkiismereti problémát okozott, hogy erőszakos módszerekhez kell nyúlnia. De aztán belátták, szép szóval nem képesek hatni a gyönyörűen fotózott háborús felvételekért, feldúlt falvakért, súrlófényes hullahegyekért rajongó zsűrire, amely évről évre osztogatja a World Press Photo díjait.

Balsejtelmek gyötörtek, ahogy haladtunk előre az Aviva képzőművészeti díjátadó ünnepségében. Olyan érzés volt, mint egyre mélyebbre tapicskolni egy lápba. Pedig az egész olyan jól indult. 

Egy fiatal magyar képregényrajzoló munkái a szerencsés véletlennek köszönhetően a világ legismertebb kortárs magyar grafikáivá válhatnak. Igaz, valószínűleg úgy, hogy a művész neve helyett többen emlékeznek majd a rajzok központi karakterére, Percy Jacksonra.

A magyar képregényrajongók közt nem ismeretlen Futaki Attila rajzolja a Villámtolvaj című könyv képregényváltozatát a Disney-Marvel számára.

A siker valószínűsíthető, mert a Villámtolvaj című ifjúsági fantasy már könyvként is Harry Potter szintű karriert futott be. 2005-ös kiadása óta több mint 1,2 millió példányt adtak ki belőle. Rick Riordan író könyve tavaly magyarul is megjelent.

Nézze meg a kiállítást nagyban!

A fotózásban véget ért a művészkedés és a tökéletesség kora, legalábbis a Goldenblog fotós zsűrije szerint. A háromfős társaság nyilvánvalóan Sex Pistolsot üvöltetett, és félig teli sörös dobozokkal dobálózott egy szakadt újságkivágásokkal díszített alagsorban, amikor a legjobbat választott. Döntésükkel ugyanis punkos lendülettel tapostak sárba minden olyan hagyományt, amelynek szellemében az előző zsűrik tevékenykedtek. 

 A Képgyár szerkesztősége egy emberként örül a Roham magazin most megjelent dupla számának. Így megvan az apropó ahhoz, hogy végre írjunk Magyarország legfurcsább művészeti magazinjáról anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene, eddig miért nem tettük meg.

A Roham ugyanis már három éve a piacon van. Igaz, eleinte érthető volt, hogy nem akadt meg rajta a szemünk, mivel az ingyenes lap inkább olyan volt, mint az Albán Kulturális Intézet negyedéves kiadványa. A katonásan tördelt betűfolyamot fekete-fehér képek tagolták, a fiatalosság jegyében pedig volt benne valami ormótlanul megrajzolt képregény is. 

Másodszor járom körbe Robert Capa legjelentősebb képeiből válogatott kiállítást, és még mindig nem jut eszembe semmi koherens a háborús fotós művészetéről. Nem azért, mert nekem valamiért nem tetszenek a világhírű felvételek. Éppen ellenkezőleg, pont hogy zavarba ejtően erős a hatásuk. Nézem a nyitott pilótafülkéből hetykén kinéző amerikai vadászpilóta képét, a francia partoknál a tengerben rohamozó katonák felvételét, a megszégyenítésül lenyírt hajú francia nőket, meg persze a milicista halálát, és rengeteg minden jut eszembe.

Lőporfüstben

Nem mintha tocsogtam volna az Omaha beach véresen habzó vizében a D-dayen, vagy Hemingway-jel viszkiztem volna a spanyol polgárháborúban, és nem kanalaztam levest Izrael első telepeseivel sem. Az emlékek történelemórákról, kiállítási plakátokról, magazinokból jönnek.

Capa képeit ugyanis mindenki ismeri, gyakran úgy, hogy azt sem tudják, a fotográfus egy 1913-ban született magyar, bizonyos Friedmann Endre volt.

A De Gaulle tábornok szónoklatát, az amerikai csapatokat ünneplő párizsi tömeget vagy a varsói gettó romjai fölött álló, épségben megmaradt templom felvételét már lehetetlen fotográfiai alkotásokként értékelni.