Csörgő Attila az a világhírű képzőművész, akinek itthon szinte senki nem ismeri a nevét. A dolog érthetetlen, mert Csörgő nem elfeledve, egy padlásszobában gyártja találmányait. A művészről a kétszáz ember tud, aki érdeklődik a képzőművészet táblaképfestészet utáni száz forrongó éve iránt is. Megdobták egy Munkácsy-díjjal, képviselte Magyarországot a velencei biennálén, a határainkon túl elterülő világban pedig Nam Jun Paik-díjat kapott. Ami mind szép, de ezeken felül a művészeti biniszben is neve van, egy szlovén galériás menedzseli Berlinben.

Léteznek izgalmas kortárs épületek Budapesten, csak ezeket nem könnyű megtalálni. Fiatal építészek olyan weboldalt készítettek, ami segít megtalálni Budapest legjobb mai épületeit. Az egyik alkotót arra kértük, ha valóban vannak jó házak, mutasson nekünk néhányat a 8. és 9. kerületben.

Közkeletű nézet a sajtófotóról, hogy a pillanatról szólnak, bemutatnak egy helyzetet, mint hogy Bajnai Gordon ünnepélyesen megnyitja az új petymegneveldét: az emberek megnézik a képet, és eldöntik, hogy a miniszterelnök a kisállatok sorsáért aggódó, felelős államférfi, vagy nyilván így síbolt ki milliárdokat az államból, petymegápolónak pedig az unokatestvéreit nyomta be. Aztán elfelejtik az egészet, és ha a fotó tíz év múlva kerül elő, már semmit nem jelent az egész. 

Szerkesztőségi vj-nk, Mao hívta fel a figyelmünket arra, hogy egyik kedvenc graffitisünk, Blu a graffitianimáció feltalálója újabb anyaggal állt elő. A Davis Elis-szel összerakott filmben feltűnnek Blu jellegzetes alakjai, az állandóan átalakuló figurák, amelyek néha saját magukat tépik szét, hogy előbújjon belőlük egy újabb, ujjain tovamászó alak, vagy egyszerűen csak kikelnek a fal egy repedéséből.

Ezt a kissé zaklatott világot teszik szivárványossá Ellis állandó átfestéssel alakuló képei. A New York-i képzőművész színei és miniciózusabb részletei remekül illeszkednek Blu brutálisabb világába. Kedvenc részem, amikor a beszélő fal mögött feltűnő halálfej szeméből sugárnyaláb csapódik ki, és pattog végig az udvar kiszögellésein, hogy végül egy beugróban életre keltsen egy beszélő, majd vörös lézerrel lepuffantott fejet.

Tüntetésbe futott bele szerdán a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságot elhagyó K. Gergő, akit kampányplakátok rongálása miatt idéztek be. A tüntetők „Kihúzta a struccom fejét a homokból”, „Szórakoztatni bűn” és „Szappanbuborék-tolvaj!” feliratú táblákkal szembesítették a street artost.

Nézze meg nagyban, mivel élhet túl!

Tétován álltam a Nyugati tér vadonatúj épülete, az Eiffel irodaház előtt, és nem tudtam eldönteni, hogy mit gondoljak a kockás és csíkos, csupa üveg tömbről. És persze a mellette kialakított, parknak nevezett területről.

Zavartan néztem körbe a téren, és megvilágosodtam. Az ugyanis érthető volt, hogy mi volt a célja a Skála Metró tervezőjének, amikor a nyolcvanas évek elején leült, hogy felvázolja egy új áruház és iroda körvonalait. Kővári György nagy léptékű posztmodern épületet akart, amely alapjaiban formálja át a Marx tér képét. Nem vitás persze, hogy a monstrum a kilencvenes évekre a karbantartás hiányában olyanná vált, mint egy barna üveglapokkal megbolondított, kiégett atomsiló, amibe aztán ügyes orosz mérnökök boltokat szerkesztettek.

Túlságosan is egyértelmű volt a helyzet ahhoz, hogy mélyen áttanulmányozzam a Messiások című megakiállítás művészeinek listáját. A debreceni Modemnek az olyan kihágások után, mint a Kis magyar pornográfia, nyilván elő kellett állnia valamivel, ami simogatja a közönség lelkét.

Ami megnyugtatja az Esterházy nevével és a pornó szó nyilvános és többszöri használatával megzavart debreceni polgárokat, hogy azért rendes emberek vezetik ezt a Modemet, akiknek a művészet nem polgárpukkasztást és a hagyományok sárba tiprását jelenti, hanem azt, hogy szép dolgokat állítunk ki, és adózunk az örök értékeknek. Például a vallásnak. 

Nézze meg a kiállítást nagyban!

A progresszivitás csimborasszójaként értékeltem tehát, hogy nem egy középkori táblaképpel vagy Munkácsy valamelyik Krisztusával indult a kiállítás, hanem Pauer Gyula szobrával, amelyet a torinói lepel alapján készített Jézusról.

Úgy sejtjük, a szociálisan érzékeny csapatnak nem kevés lelkiismereti problémát okozott, hogy erőszakos módszerekhez kell nyúlnia. De aztán belátták, szép szóval nem képesek hatni a gyönyörűen fotózott háborús felvételekért, feldúlt falvakért, súrlófényes hullahegyekért rajongó zsűrire, amely évről évre osztogatja a World Press Photo díjait.

Balsejtelmek gyötörtek, ahogy haladtunk előre az Aviva képzőművészeti díjátadó ünnepségében. Olyan érzés volt, mint egyre mélyebbre tapicskolni egy lápba. Pedig az egész olyan jól indult. 

Egy fiatal magyar képregényrajzoló munkái a szerencsés véletlennek köszönhetően a világ legismertebb kortárs magyar grafikáivá válhatnak. Igaz, valószínűleg úgy, hogy a művész neve helyett többen emlékeznek majd a rajzok központi karakterére, Percy Jacksonra.

A magyar képregényrajongók közt nem ismeretlen Futaki Attila rajzolja a Villámtolvaj című könyv képregényváltozatát a Disney-Marvel számára.

A siker valószínűsíthető, mert a Villámtolvaj című ifjúsági fantasy már könyvként is Harry Potter szintű karriert futott be. 2005-ös kiadása óta több mint 1,2 millió példányt adtak ki belőle. Rick Riordan író könyve tavaly magyarul is megjelent.

Nézze meg a kiállítást nagyban!

A fotózásban véget ért a művészkedés és a tökéletesség kora, legalábbis a Goldenblog fotós zsűrije szerint. A háromfős társaság nyilvánvalóan Sex Pistolsot üvöltetett, és félig teli sörös dobozokkal dobálózott egy szakadt újságkivágásokkal díszített alagsorban, amikor a legjobbat választott. Döntésükkel ugyanis punkos lendülettel tapostak sárba minden olyan hagyományt, amelynek szellemében az előző zsűrik tevékenykedtek. 

 A Képgyár szerkesztősége egy emberként örül a Roham magazin most megjelent dupla számának. Így megvan az apropó ahhoz, hogy végre írjunk Magyarország legfurcsább művészeti magazinjáról anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene, eddig miért nem tettük meg.

A Roham ugyanis már három éve a piacon van. Igaz, eleinte érthető volt, hogy nem akadt meg rajta a szemünk, mivel az ingyenes lap inkább olyan volt, mint az Albán Kulturális Intézet negyedéves kiadványa. A katonásan tördelt betűfolyamot fekete-fehér képek tagolták, a fiatalosság jegyében pedig volt benne valami ormótlanul megrajzolt képregény is. 

Másodszor járom körbe Robert Capa legjelentősebb képeiből válogatott kiállítást, és még mindig nem jut eszembe semmi koherens a háborús fotós művészetéről. Nem azért, mert nekem valamiért nem tetszenek a világhírű felvételek. Éppen ellenkezőleg, pont hogy zavarba ejtően erős a hatásuk. Nézem a nyitott pilótafülkéből hetykén kinéző amerikai vadászpilóta képét, a francia partoknál a tengerben rohamozó katonák felvételét, a megszégyenítésül lenyírt hajú francia nőket, meg persze a milicista halálát, és rengeteg minden jut eszembe.

Lőporfüstben

Nem mintha tocsogtam volna az Omaha beach véresen habzó vizében a D-dayen, vagy Hemingway-jel viszkiztem volna a spanyol polgárháborúban, és nem kanalaztam levest Izrael első telepeseivel sem. Az emlékek történelemórákról, kiállítási plakátokról, magazinokból jönnek.

Capa képeit ugyanis mindenki ismeri, gyakran úgy, hogy azt sem tudják, a fotográfus egy 1913-ban született magyar, bizonyos Friedmann Endre volt.

A De Gaulle tábornok szónoklatát, az amerikai csapatokat ünneplő párizsi tömeget vagy a varsói gettó romjai fölött álló, épségben megmaradt templom felvételét már lehetetlen fotográfiai alkotásokként értékelni.

"Azok közé tartozol, akik nem akarnak semmi különöset, de amellett szívesen kiállnának?"

Részlet a szervezők felhívásából

„Mit akarunk? Semmit! Mikor? Soha!” A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) előtt gyülekező tüntetők hosszú percek óta skandálják követeléseiket, amelyek azonban nem találnak meghallgatásra. A hivatalból senki nem merészkedik elő, hogy átvegye a petíciót, és kísérletet tegyen a párbeszédre.

Pedig követelésből van elég. „Holnap legyen tegnap!” „Oszlassanak fel!” „Nagyszínpad!” „Gyök alatt van itt mindenki, tessék már négyzetre emelni!”

Kattintson ide, és nézze meg, miért érdemes tüntetni!

A további transzparensekből a tüntetők holisztikus eszmerendszerére következtethettek volna a KSH érdeklődő illetékesei: „Éljen a giccs”, „Ebédelni mentem”, továbbá „Fej, tor, potroh!”

„Nem azért jöttem Magyarországra, hogy a Turullal dolgozzak. Véletlenül vettem észre a szobrot, amikor busszal a Budai hegyekbe tartottunk. Egyébként a Szoborpark szobraival foglalkoztam, ott kinn töltöttem minden időmet” – mondta az Indexnek Liane Lang brit képzőművész, akit azután kerestünk meg, hogy máshol csak a műértő közönséget megmozgató munkái közül az egyik nálunk politikai hatást, vagy még inkább hisztériát váltott ki. 

Lang múlt csütörtökön látogatott el a szoborhoz, ahol a köztéri szobrokat átértelmező koncepcióját folytatva kiegészítette a szobrot. Egy műkezet helyezett a madár csőrébe és az akcióról fotókat készített. Cikkünk megjelenése után náci portálok felháborodott cikkeket jelentettek meg, amelyek szerint egy zsidó nő szándékosan megsértette a magyarság legfontosabb jelképét. Hétfőn néhány szélsőjobbos disznólábakat helyezett a Dunába lőtt zsidóknak emléket állító rakparti bronzcipőkbe. Amire szerdán és csütörtökön rasszizmus elleni tüntetések szerveződtek.

„Annyit tudtam, hogy egy nemzeti szimbólumról van szó, de fogalmam sem volt a szobor és a turul ellentmondásos történelméről és hátteréről” – mondta Lang, hangsúlyozva azt is, hogy a Turul véletlenül került képbe.

A művészet az élet tükre-e, vagy micsoda?

Woody Allen

Könnyű zakóba és drapp kosztümbe öltözött pár lépked a motoros jachtra vezető lépcsőn. Lehetnének neves filmsztárok is, de ez senkinek nem tűnik fel, mert a csatorna partjánál áll még egy tucat űrhajókról mintázott, ugyanilyen fehéren csillogó bárka, a sétányon hullámzó tömegből pedig bárki elindulhatna egy slusszkulcsot pörgetve az egyik felé.

Kora június van, még nincsenek turisták, a képzőművészeti biennále megnyitójára érkezett pár ezer ember foglalja el Velencét.

Kattintson ide, és nézze meg a teljes biennálét széles vásznon!

Könnyed hangulatban, extravagáns, világoskék csíkos öltönyökben, selyemkosztümben, laza ingekben, szofisztikáltan underground ruhákban áramlanak a tengerparton. A Sóhajok hídját megvette a Sisley és beborította háznyi reklámokkal, a csatornán egy ausztrál pár érkezik motorcsónakkal, biennálés katalógussal a kezükben, de partra lépve lerogynak az egyik kávézóban. „Állítólag itt van Jack Nicholson” – mondja Bálint, a híres képzőművész, akit egyszer még az egyiptomi kulturális miniszter is megfenyegetett.

Aztán arról beszélünk, hogy skanzen-e Velence, vagy sem, de ez mindegy is, mert közben elborít minket az éppen nyíló jázmin illata, és innentől persze egyértelmű, hogy egy nagy buborékban vagyunk, ami csak minőségi kávészállítmányok révén kapcsolódik a világ többi részével. Egyébként pedig semmi köze azokhoz a területekhez, ahol lehangoló és unalmas, úgynevezett problémák foglalkoztatják az embereket.

Érthető, hogy éppen ezen a helyen gyűjtik össze kétévente a világ képzőművészeti objektumainak krémjét, hiszen itt tényleg nem zavarja a műélvezetet az állandó siránkozás, a gazdasági, társadalmi és magánéleti bénázás. A Velencei biennálén felépítenek egy párhuzamos valóságot, mert sokkal jobb egy hatalmas parkba telepített pavilonok közt sétálva tanulmányozni a Föld különböző részeinek helyzetét, mint ott, ahol a fülünkbe szuszog, vagy sír valaki, aki ráadásul kínosan tavalyelőtti stílusban öltözködik.

"Sosem szoktam elvállalni kiállítások megnyitását, mert akkor később az összeférhetetlenség miatt esetleg nem tudnék róla írni" - mondtam az Inverz című kiállítás egyik művészének, Horváth Katalinnak, aki mellesleg az Index egyik dizájnereként két és fél méterre Counter strike-ozik tőlem.

"Nem kiállításmegnyitóra, hanem záróra kérünk fel, mert a kiállítás egésze fordítva folyik" -érvelt ő, amire nem tudtam mit válaszolni. Visszaültem, hogy megírjam a szöveget, amellyel a Képzőművészeti egyetem tizenegy intermédiás diákjának kiállítása zárul, hogy aztán még 8 napig megtekinthető legyen a Trafóban.

Az univerzum történetének egyik fő jellemzője, hogy a dolgok egy irányban történnek, mégpedig a múltból haladnak a jövő felé, és ami megtörtént, azt már sosem lehet visszafordítani. Ez egy kellemetlen dolog egyébként, mert emellett sajnos senki nem rendelkezik a jövőbe látás képességével sem, tehát a döntéseinkben a megérzéseinkre, más szóval a vak véletlenre kell hagyatkoznunk.

Felhívjam-e őt, vagy várjam, míg ő felhív? Döntünk, és aztán kiderül, hogy pont fordítva kellett volna.