Amíg szembe nem kerültem a zöld porcelánkígyóval, úgy tudtam, hogy a Zsolnay-porcelánok a Csárdás királynővel, a csipketerítővel és a Gerbaud-val vannak egy halmazban. Hitemben az is megerősített, hogy a Zsolnayk egyik legnagyobb gyűjtője egy idős amerikás magyar, bizonyos Gyugyi László. Aki azonban mégsem bocskaiban jelent meg a gyűjteményéből rendezett New York-i magyar évad kiállításán, és ráadásul eleinte nem is nagyon akart beszélni az egészről. Úgyhogy jobb híján besodródtam a Forbes galéria termeibe, hogy gyorsan megdöbbenjek. 

A századfordulós Zsolnay-porcelánokból ugyanis nem az ízléstelen pompa sugárzott, hanem a szecesszió, mégpedig abban az értelemben, ahogy egy tárgy nem utánozza a stílust, hanem a stílus maga. Mintha ezeket a vázákat és szobrokat nem a bús Magyarországon, hanem rögtön Párizsban gyártották volna. Japán motívumokkal dolgozó piros-arany virágmintás vázák, haragoszöld kígyók és hajladozó indákkal festett edények vibráltak a vitrinekben. 

„A Zsolnaynál a századfordulón nem volt fontos az előállítási költség. Abban az időben a hírnév volt a lényeg – mesélt a manufaktúra dicső korszakáról a gyűjtő. – Zsolnaynak Tiffany volt a példaképe. Azt mondta, hogy amit ő üvegben, azt a gyáruk porcelánból fogja megcsinálni. És el is tudták ezt érni, mert a Zsolnay ekkoriban a legfejlettebb technológiát birtokolta.” 

„Ez a Zsolnay-titok lényege, nem pedig a különleges recept. Persze tudnivaló, hogy akkoriban, az Osztrák-Magyar monarchia területén sokkal több lelőhelyhez férhetett hozzá a gyár, jobb anyagokból dolgoztak. De a minőségre törekvés volt a fontos.” 

Valóban érezhető volt a tárgyakon, hogy alkotójukat a stílus kifejezése motiválta, nem pedig a tömeggyártás. Amit a világ is elismert, amikor a pécsi műhely végül berobbant 1900-ban a párizsi világkiállításra. 

A porcelángyár legjobb időszakából származó tárgyakon úgy tobzódott a szecesszió életigenlése és misztikuma, hogy néhány vitrin után a karcosabb műfajokért rajongó szerző is kénytelen volt elismerni, nem lakberendezési tárgyak, hanem műalkotások közt járkál.

Gyugyi László egyébként 600 darabos kollekcióját hamarosan Pécsnek ajándékozza. A konstrukció részleteit nem árulta el, így nem tudni, hogy a város tulajdonába kerül-e majd a gyűjtemény, vagy csak állandó letétként kapják meg. Mindenesetre a hazai kiállítás az Európa kulturális fővárosa projektre nyílik meg, már ha lesz egyáltalán ilyen. 

Annyi azonban sajnos biztos, hogy a gyűjtemény új, értékes darabokkal nem fog bővülni. „Ezt a korszakot nem lehet megismételni – mondta a gyűjtő. Az a baj, hogy a Zsolnayban már nincs meg az a progresszió, mint régen. Nem akarnak új dolgokat kitalálni, hanem ugyanazt akarják reprodukálni, amit régen csináltak, csak hát rosszabb minőségben.” Aminek tudatában érthető, miért került mára a Zsolnay egy kalapba a giccsel.