Nem lepődtem meg, hogy a Londonban rendezett kortárs kínai kiállításon nem tusfestmények vagy agyagszobrok fogadtak, hanem robotirányítású nyugdíjasok. Az ugyanis már közhely, hogy a jelen kínai képzőművészete rövid idő alatt a világ élvonalába került. A kommunizmus ellenére Pekingben és Sanghajban tobzódnak a kortárs galériák, a képzőművészek pedig - egyébként érthetetlen módon - önkritikus, izgalmas, technológiai eszközöket és modern anyagokat is használó műveket készítenek. A művészeti vásárokon pedig, legalább is amíg a válság nem döntötte romba a piacokat, szárnyaltak a kínaiak árai.

Nézze meg a képeket nagyban! Fotó: Földes András

A sokkon túlestem tavaly, Bécsben, amikor a modern művészeti múzeumban mangahősökre emlékeztető szobrokkal és metrókocsiból készült installációkkal szembesültem. A Saatchiban ezért már nem arra kerestem a választ, hogy miként jelenik meg a több ezer éves kínai kultúra, hanem hogy mi ez a nagy nyüzsgés. 

Szomorú robotok

A kiállítóteremben ugyanis feltűnően sokan voltak. Nagy számban jelentek meg kerekes székes látogatók is, akik csak azért lettek gyanúsak, mert a többiek leplezetlen érdeklődéssel bámultak az arcukba, sőt, némelyikre ujjal mutogattak, sőt, kinevették őket. Tüzetesebb vizsgálat után megállapítottam, hogy az idős urak maguk a mű. A két kínai művész, Sun Yuan és Peng Yu élethű figurákból, és motoros kocsikból készítette el mozgó installációját. Ekkor még nem volt világos, hogy ez csak féligazság.

A lényegről elterelte a figyelmem a precízen felépített munka. A két ügyes kínai az élethű figurák alá intelligens, elektromotoros tolókocsikat rakott. A székbe épített érzékelőknek köszönhetően a nyugdíjasok nem rohantak mókásan egymásba, és nem ütköztek a falnak, hanem kimért monotonitással keringtek a teremben, időnként megálltak egymás vagy egy látogató előtt, kicsit hezitáltak, majd lassan elfordulva tovább álltak.

Az installáció tetszett a közönségnek. Groteszk volt és humoros, de inkább csak gegnek tűnt, mint átgondolt alkotásnak. Egészen addig, míg távozóban vissza nem néztem a karzatról.

Felülről egyértelművé vált, hogy a műnek van még egy eleme, mégpedig a látogatók. Földközelből nem tűnt fel, de bizonyos távolságból szinte ordított, hogy csak látszólagos a kapcsolat a nézők és az idős emberek közt. Egymás közelébe kerülnek, összenéznek, de aztán a látogatók távoznak, vissza az életbe, az öregek pedig maradnak, keringve tovább saját régi, átírhatatlan, monoton programjuknak megfelelően. Akár csak az idősek otthonában, ami egyébként a mű címe is. 

(A mű a londoni Saatchi Gallery The Revolution Continues: New Art From China című kiállításának része, amely sajnos már bezárt, de az Idősek otthona az alagsori teremben még megtekinthető.)

Posztunk a Saatchi másik, kortárs iszlám művészetet bemutató kiállításáról >>>