Másodszor járom körbe Robert Capa legjelentősebb képeiből válogatott kiállítást, és még mindig nem jut eszembe semmi koherens a háborús fotós művészetéről. Nem azért, mert nekem valamiért nem tetszenek a világhírű felvételek. Éppen ellenkezőleg, pont hogy zavarba ejtően erős a hatásuk. Nézem a nyitott pilótafülkéből hetykén kinéző amerikai vadászpilóta képét, a francia partoknál a tengerben rohamozó katonák felvételét, a megszégyenítésül lenyírt hajú francia nőket, meg persze a milicista halálát, és rengeteg minden jut eszembe.
Lőporfüstben
Nem mintha tocsogtam volna az Omaha beach véresen habzó vizében a D-dayen, vagy Hemingway-jel viszkiztem volna a spanyol polgárháborúban, és nem kanalaztam levest Izrael első telepeseivel sem. Az emlékek történelemórákról, kiállítási plakátokról, magazinokból jönnek.
Capa képeit ugyanis mindenki ismeri, gyakran úgy, hogy azt sem tudják, a fotográfus egy 1913-ban született magyar, bizonyos Friedmann Endre volt.
A De Gaulle tábornok szónoklatát, az amerikai csapatokat ünneplő párizsi tömeget vagy a varsói gettó romjai fölött álló, épségben megmaradt templom felvételét már lehetetlen fotográfiai alkotásokként értékelni.
Olyan persze létezik, hogy egyes képek a kultúra építőköveivé, ikonikus darabokká válnak, generációk látásmódját határozva meg. Ezeket a képeket autonóm kritikusok hajlamosak időnként más megvilágításban vizsgálni, hogy ezzel értékeljék át a kor vizuális vagy esztétikai alapállását, és szerezzenek maguknak csillogó szemmel figyelő tanítványokat.
Capa fotói azonban nem egyszerűen a kultúra részei. Minden pátosz nélkül kell megállapítani, hogy a világ konfliktuszónáiban készült fotográfiák a történelem részei. Nélkülük nem úgy gondolkodnánk a huszadik századról, ahogy.
Capa volt az egyetlen fotográfus, aki részt vett a normandiai partraszállás első hullámában. Az ő képei révén ismerjük a konkrét tényeket. Spielberg ezt a sorozatot vette alapul, amikor megrendezte a Ryan közlegény monumentális partaszállós jelenetét. Capa-képekről ismerjük a spanyol polgárháború utolsó nagy csatáját, az ebrói ütközetet, vagy a kínai-japán háborút.
Fotóin nem egyszerűen a lőporfüstben állva vehetjük szemügyre a huszadik századot formáló háborúkat. Ráközelített az emberekre is, akik a konfliktusokat csinálták vagy elszenvedték. A sáros gödörben rejtőzködő családot, a magát megadó német tisztet, a rémült katonák arcait. A Capa életműből a történelem rajzolódik ki, makróban és széles látószögben.
Capának ráadásul nemcsak a munkássága a történelem, de úgy alakult, hogy az élete is annak a lenyomata lett. Történelmietlen, ám csábító gondolatmenet végiggongolni, mi lett volna az íráshoz vonzódó Friedmann Endréből, ha baloldali nézetei miatt nem kell 18 évesen elmenekülnie Magyarországról, majd később zsidósága miatt Európából. Ha munkanélküliként nem éppen egy párizsi fotóügynökségnél lesz kifutó. Ha kezdő fotóriporterként politikusokat és médiaszemélyiségeket, nem pedig az akkor dúló spanyol polgárháborút fényképezi.
Sőt, ha abban az időben a háborús fotózás műfaja már ismert lett volna, és nem Capának meg kortársainak jut a feladat, hogy lefektessék a rohanás és vetődés közbeni fotózás esztétikai és praktikus alapjait.
A fotográfus történelmi jelentőségét ismerhette fel a kulturális minisztérium, amikor a New York-i Magyar Kulturális Intézetet vezető Orsós László Jakab kezdeményezése mögé állt, és egymillió dollárért megvásárolta a Capa-hagyaték 937 darab fotóból álló mestersorozatát.
Hozott anyagból
A Ludwig múzeum azonban vagy elalélt a nagy formátumú művész életműve láttán, vagy csak kényszerből rendezett kiállítást a minisztérium nyomására, az amúgy a Nemzeti Múzeumnak vásárolt anyagból. A kortárs képzőművészetre szakosodott Ludwig szerepe amúgy is nehezen volt értelmezhető ebben a vonatkozásban, de ha már így alakult, akkor kihasználhatták volna a helyzetet.
A csütörtökön nyílt Capa-kiállítás azonban egyszerűn felmondja a kötelező anyagot. Ahelyett, hogy kontextusba helyezné az életművet, vagy úgy rendezné el a képeket, hogy az anyag többet mondjon annál, mint amit tudunk: a neves fotós jó képeket készített forró helyszíneken.
A Ludwig érezhette, hogy egy kiállítás többet jelent annál, mint hogy kiakasztja a falra a 937 best of Robert Capa-képből a very best kétszázat, ezért két-három helyen bemutattak olyan korabeli nyilas lapokat, amelyek ugyanarról az eseményről tudósítottak, más szemszögből. Az ötlet jó, de nem vitték végig, így még koncepciónak sem nevezhető.
A kiállítás így leginkább iskoláscsoportok számára lesz majd érdekes. Nekik viszont interaktív dolgok, gombnyomásra felvillanó térképek, makettek, terepasztalok is kellenének a maradéktalan élményhez.
Meg az olyan történetek színes ismertetése, mint hogy a normandiai partraszállásnál készült 106 felvétel, amelyet Capa és a szerkesztők is egyedülállónak tartottak, 8kivételével megsemmisült, amikor a technikus izgalmában túl forróra állította a szárítót.
Félkész gyűjtemény
Vegyes érzelmeket táplál a gyűjtemény iránt az egyik szakértő, aki a kulturális minisztérium megbízásából megvásárolta a képeket. „Ha tudom, hogy a kollekcióval kapcsolatos három fontos ígéretből az utolsó nem teljesül, valószínűleg indokolatlanul soknak tartottam volna a kért összeget, s azt javaslom csak a mesterkópiákat ne vegyük meg ennyiért” – mondta Kincses Károly, fotómúzeológus.
A szakember azzal megbízással utazott E. Csorba Csillával New Yorkba, hogy a rendelkezésére bocsátott egymillió dollárból képeket vehet a magyar állam számára a hagyatékot gondozó International Center of Photographytól (ICP). A szakember kezdetben úgy tudta, a pénzből kópiákat vásárolhat, és beszerezhet vintázs példányokat is, azaz olyan fotókat, amelyeket az eredeti negatívról nagyítottak a fotózást követő egy-két évben.
A vásárláson túl a kormányzat finanszíroz egy olyan, az ICP-hez hasonló intézményt is, amely nem csak kezeli a kollekciót, de kutatómunkát és oktatást is folytat.
„Ha ez megvalósulna, akkor lenne értelme beruházni ennyi pénzt a mestersorozatra. Hiszen így kihasználhatjuk az ICP szakértelmét, azt a tudást, amit ők évtizedek alatt felhalmoztak” – mondta Kincses, megjegyezve: Hiller kulturális miniszter szavaiból nem derül ki egyértelműen, hogy tervezik-e, az ICP funkcióinak megfelelően működő hazai intézményt a Capa-kollekció kezelésére.
A megvásárolt 937 kép, 48 vintázs felvétel, 20 nagyméretű fotó, amelyek a 937-es sorozatban is megtalálhatóak, továbbá 5 Robert Capát ábrázoló fotó a Nemzeti Múzeum raktárába kerül. Más, nevét elhallgatni kívánó informátorunktól úgy tudjuk, a múzeum nem igazán készült fel egy ilyen értékes anyag fogadására. A fotográfiák nem tartoznak a Nemzeti Múzeum profiljába, az intézmény nem rendelkezik a témára szakosodott szakemberekkel, így a Capa-fotók részei lesznek a náluk tárolt hatalmas, de nem kutatott, részleteiben katalogizált, ezért nem élő fotóanyagnak.
Bár a Capa-fotók egy része kiállítási körútra megy majd az országban, és talán külföldön is, Kincses szerint a kollekció raktárban maradó négyötöde igazán csak akkor hasznosulna, ha működne egy erre létrehozott szervezet.
„A fotózás a magyar kultúrának legtöbb dicsőséget hozó művészeti ága, ennek ellenére szétszórt és eseti támogatást kap csak. Ahogy ebben az esetben is, az átgondolt koncepció hiányzik.”
