A nyár nem az az időszak, amikor az ember sorskérdésekkel bajlódik, új utakat keres és megváltoztatja a világhoz való hozzáállását. Nyáron az ember és a világ viszonya többnyire zavartalan, és olyanok foglalkoztatják, mint hogy melyik a legrövidebb út a strandra. Vagy miként imitálhatja, hogy még nem a strandon tartózkodik, hanem az olvadó aszfalton. 
Nézze meg a képeket nagyban!
Ez utóbbival foglalkozó csoportot célozta meg a rá jellemző, remek ütemérzékkel a Szépművészeti menedzsmentje, amikor Turner és Itália címen rendezett kiállítást. Turner jó választás, ha a városi ember hűsölni szeretne, de nincs nála fürdőruha.
Először is a múzeum alagsorában kellemes és természetesen hűs a klíma, olyan, amilyet légkondi nem, csak vastag falú régi épületek pincéi képesek előállítani.
Másodszor a tájképek már témájuk okán is kellemes élményt jelentenek. A széles horizontokon, az égbolton vitorlázó felhőkön, a terebélyes fákon és az apró emberalakokon fiziológiai okokból is jó legeltetni a szemünket.
Harmadszor pedig Turner a világ egyik legjobb tájképfestője. Ráadásul az angol művésznek még a maga korában felzaklatónak, heroikusnak, szívet tépően romantikusnak számító képei is idilli művekké finomodtak idővel. Valahogy úgy, ahogy például az impresszionista festményekkel is történt.
Az impresszionizmus a maga korában ugyanis olyan hatást váltott ki a nézőkben, amelyet manapság valószínűleg csak egy pornósztárokkal és kecskékkel dolgozó valóság show képes elérni. Mivel azonban a formabontó gesztusok néhány száz év alatt megnyugtatóan ismerős klisékké, a szépség és kifinomultság szinonímáivá válnak, jelenleg már a bankárok és kékharisnya feleségeik is olyan áhitattal néznek a Monet-képekre, mintha maga Angelina Jolie festette volna azokat.
Az impresszionizmus emlegetése csak részben róható a kánikulában csapongó szerző számlájára. A stílusnak van valami köze az 1700-as évek végén befutó, és élete végén progresszív irányokba forduló angol festőhöz. Turner azért különösen izgalmas művész, mert miután elismert tájképfestővé vált, aki elmondás alapján volt képes vibráló mediterrán öblöket festeni, pályája végén sem hagyta abba a kísérletezést. A mind tökéletesebb hatásért vívott harcában pedig végül elengedte a formákat a színek kedvéért. Amit kortársai döbbenettel vegyes értetlenséggel fogadtak.
Színes pacsmagolásait a korai őrület jeleként értékelték. És csak visszamenőleg derült ki, hogy Turner értéktelennek vélt festményeivel korát megelőző módon kezdett foglalkozni azokkal a kérdésekkel, amelyeket aztán az impresszionizmus vetett fel.
Ezekből a képekből nem sokat láthatunk a Szépművészetiben, mert ahogy az elején szó volt róla, a hangsúly nem az új kifejezési módokon van, hanem a könnyed lebegésen. Ehhez pedig jó alap végül Turner Itália mániája.
A festő már akkor aktívan festette az idilli tájakat, amikor még reménye sem volt elhagyni Angliát, és csak esőverte ablakán kibámulva gondolhatott a napos vidékre.
További Turnerek itt
A kiállítás a pályatársak művei alapján készült művekkel indul, amelyek egyébként olyan jól sikerültek, hogy észrevétlenül siklunk át a látvány után készült képek közé. A látogató könnyed rajzok, légies akvarellek és tágas terű olajképek közt sodródik. A nyaralástól elvágott, és a Szépművészetibe menekülő látogatók olaszországos érzését még azzal lehetett volna fokozni, ha a sarkokban gelatót árulnak a teremőrök.
Bár a a Szépművészeti több sztárkiállításához hasonlóan a szenzációs cím itt is többnyire grafikákat és akvarelleket takar, kevesebb olajfestménnyel és még kevesebb főművel, a végén azért belefutunk olyan művekbe, mint a Constantinus diadalíve Rómában, ahol a sűrű fény úgy árad Róma felett, mintha valaki napalmtámadást intézett volna a város ellen.
