Hónapokkal a Műcsarnok-kiállítás megnyitója előtt egyértelmű volt, hogy az Aviva képzőművészeti díj a szezon egyik legszórakoztatóbb képzőművészeti eseménye lesz. Az ötmilliós jutalom egyik jelöltje, Mécs Miklós például már az elején bombát akart robbantani, folytatva prima primissimás botrányát.
A fiatal művész tavaly a Demján Sándor által gründolt Prima Primissimán nyert 7000 eurójának pénzjegyeit darabonként kettévágta, 47-53 százalékos arányban, hogy a bank még éppen teljes bankjegyekre cserélje azokat. A nagyobb darabokat szétosztotta a barátai közt, a kisebb szeletekből pedig összefűzve pörgetős animációt készített, amelyben Akhilleusz próbálja utolérni a teknőst, mindhiába. Az ötlet frappáns volt, arra épült, hogy a bibliai tanítás szerint ha van két dénárod, az egyiket add a rászorulóknak. Mécs tovább gondolta a sztorit: ha egy dénárod van, nyilván felet kell elajándékozni, és így tovább, felezgetve az összeget, mint Akhilleusz történetében a távot.
Nézze meg a kiállítást nagyban!
Mécs nyilván meg akarta lovagolni a Demján-fricska sikerét, így az avivás jelölése után előrukkolt egy nyílt levéllel, amelyben úgynevezett Gyengeség demonstrációt hirdetve mondott le a megtiszteltetésről. Továbbá felszólította a díj alapítóit, hogy a "sztárcsinálás helyett inkább a képzőművészet széles körű és folyamatos támogatásával" törődjön. Hogy mindez mit jelent, nem világos. A nyílt levélből csak két dolog derült ki. Egyrészt, hogy a művésznek fogalma sincs, miként működik a kultúratámogatás, azaz, hogy egy intézményrendszer reformját magáncégtől számon kérni olyan nonszensz, mint Demjánt hibáztatni, mert a Fesztiválzenekar hamisan játszik a Művészetek Palotájában.
Másrészről pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Mécs Miklósnak olyan a kézírása, mint egy hétévesnek. Amely ténynek, a végén látni fogjuk, nagyon is köze van a kiállításhoz.
A bútorok bejövetele
Mécs visszalépése nem zavarta meg programot, a helyére delegált Uglár Csaba pontosan passzolt a többi jelölt közé. Azazhogy ő is nagyméretű, figyelemfelkeltő, reflektív, és ami még a kiérlelt művészi statementnél is fontosabb, izgalmas műveket állított ki.
Az Uglár termét uraló mű ráadásul még vicces is. A hatalmas, 5-6 méter hosszú festmény, a Bútorok bejövetele olyan kompozícióban ábrázol egy csomó széket, kanapét, állólámpát, hokedlit és asztalt, hogy még az is az új hazát kereső bútorokra asszociál, aki nem ismeri Feszty Árpád A magyarok bejövetele című munkáját.
A festmény egyébként nemcsak témája, hanem precíz kivitelezése miatt is meglepő a kompromisszumok nelküli rock and roll-életviteléről ismert művésztől. Akinek karakteréhez egyébként jobban illik a Social nevezetű projekt.
Ennek keretében saját, Social nevű pénzt és váltót bocsátott ki, amelyeket a megvásárlás után korlátlan ideig be lehet cserélni a művész valamelyik alkotására. A projekt a Social árfolyamtáblázatával, a kinyomtatott Social-kötegekkel és építkezési kellékekkel állítólag a pénzvilág és érték különböző vonatkozásaira mutat rá, de velem nem tudta feledtetni, hogy az installáció azért arra is alkalmas, hogy a művész a még el nem készült alkotásait is eladhassa, ha éppen megszorul.
Uglár kiállította a már ismert műveit is, a Szőrös gyereket, a Névtelen vásárló emlékművét a márványtáblára vetített közértes blokk soraival. Meg egy üres kihallgatószobát, amelyet tükörüveg mögül figyelhetünk meg, ezzel emlékezve meg Mécs Miklósra.
Ebből a szempontból egy szoba méretű általános iskolai írásfüzet talán adekvátabb lett volna, de engem nem hívtak meg kiállítónak, úgyhogy csak annyit szögezhetek le: az alkotások jók, és egyáltalán nem akadémikusak, ami nem szokványos a hazai kortárs művészeti életben.
Hülye vagy, hogy felmásztál
További örömhír, hogy az egész kiállításra ez a fajta könnyedség jellemző. A hat kiállító művész munkái a legkülönbözőbb irányokat képviselik, így nem zsibbadunk el a harminchetedik videóinstalláció vagy a huszonnegyedik bronzszobor után.
Egyik kedvencem Benczur Emese egész termes installációja, ami első látásra a plafonra függesztett rózsaszín pöttyök halmazának tűnik, második pillantásra térbeli kottának. Harmadjára vettem észre a terem végében a magaslest, amelyre felmászva a pöttyök szöveggé állnak össze: Find Your Place.
Nézze meg a kiállítást nagyban!
Egy buddhista képzőművészlány szerint ez arról szól, hogy az élet dolgai egy bizonyos optimális pozícióba helyezkedve értelmes dologgá állnak össze. Etele, az Index radikális és kisállatkedvelő dizájnere szerint viszont frappánsabb lett volna, ha a Hülye vagy, hogy felmásztál szöveg rajzolódik ki a néző szeme előtt.
Nem csinált új munkát a Kis Varsó művészpáros, viszont restaurálták a Márvány utca című installációjukat, ami egy meztelen, mégis rohamsisakot viselő férfi szobrával díszített kapuzat életnagyságú gumiöntévénye. Ezzel a monumentális lepellel a Rigai Szobrászati Quadriennálén nyertek díjat, továbbá egy nagy szakadást, amikor a stáb leszerelte a munkát.
A Műcsarnokba elhozták még a klottgatyás kisrácok életnagyaságú szobraiból álló Tornasort, ami ha könnyűzene lenne, már rongyosra játszotta volna a Petőfi rádió.
A stílusra sokat adó Gálik-Havas alkotópáros a popstátus miatt persze fanyalogva nyilatkozik erről a munkájáról, pedig a kínai agyag hadsereghez hasonlóan egyedi vonásokkal és gesztusokkal rendelkező figurák az értelmezés primér módjai mellett lehetőséget adnak az arra fogékonyaknak, hogy a csoport és egyén, az uniformizáltság és az egyéniség viszonyán merengjenek. Vagy egyszerűen csak órákig nézzék az osztály megtörten görnyedő legmagasabbját, a büszkén álló társát, vagy elgondolkozzon, hogyan került a srác a kicsivel magasabb haverja elé a sorban.
A kurátor poénja lehetett, hogy a Kokesch Ádám munkáit a legelső terembe helyezte, mert így a látogató egy látszólag üres térbe érkezik. Kokesch ugyanis azokról a kis biszbaszokról ismert, amelyeket jellemzően a termek mennyezete alá, ablakbeugrókba, vagy térdmagasságba szokott eldugni. Rutinos látogatóként hamar felfedeztem az összes hiperfunkcionalista látszatot keltő tárgyat. Megállapítottam, hogy a művész nagy pénzeket kereshetett volna a hatvanas években, ha NSZK atomerőművek számára készít titokzatos funkciójú paneleket. Végezetül rutinosan vizsgálni kezdtem Kokesch vadiúj, koncentrikus munkáit, amelyekről lassan kiderült, hogy a túloldali installáció tartócsavarjai.
Zavartan átsuhantam Kaszás Tamás alkotásai közé. A bizarr installációk közt gyorsan elfelejtettem az átélteket, mert rádöbbentem: a fiatal magyar képzőművészek többsége még mindig nem számolt le az általános iskola gyötrelmeivel. De lehet, hogy valójában ők azok, akik szembe tudnak nézni azokkal a szomorú, vinyettaszagú évekkel.
Margó néni megidézése
Míg a Kis Varsó felülről tekintett vissza a kisiskolás korra, Kaszás kényszeresen megidézte a házifeladatok, szalámiszsemlék és rágófoltos padok auráját. Emlékművet épített kókadt osztálytermi szobanövényekből, a termet pedig olcsó lécekből készült faliújságokkal borította, és kivágásokat, zsírkrétarajzokat meg feliratokat rajzszögezett rájuk.
Az üzenet egyértelmű volt: elmerengtem, hogy annak idején vajon jogosan vágott-e fejbe egy paddal a Papp Laci, továbbá, hogy megérdemelten kaptam-e intőt, amikor használt teafiltert dobáltam az utcán elhaladókra.
De bármilyen eredménnyel zárul is a múltidézés, az biztos, hogy a Műcsarnok fiatal magyar tehetségeket felvonultató kiállítása olyan, mintha egy ügyes kommunikációs ügynökség rakta volna össze: színes, szórakoztató, és nagyjából egy óra alatt végigszörfölhetünk rajta. Úgyhogy pont mire az esztétikadiplomával nem rendelkezők elfáradnak, már az árkádok alatt rendelhetik a kávét, elégedetten gondolva arra, hogy Margó néni énektanár és osztályfőnök soha az életben nem fog beledumálni, hogy ihatnak-e még egy kisfröccsöt is utána.
