Csörgő Attila az a világhírű képzőművész, akinek itthon szinte senki nem ismeri a nevét. A dolog érthetetlen, mert Csörgő nem elfeledve, egy padlásszobában gyártja találmányait. A művészről a kétszáz ember tud, aki érdeklődik a képzőművészet táblaképfestészet utáni száz forrongó éve iránt is. Megdobták egy Munkácsy-díjjal, képviselte Magyarországot a velencei biennálén, a határainkon túl elterülő világban pedig Nam Jun Paik-díjat kapott. Ami mind szép, de ezeken felül a művészeti biniszben is neve van, egy szlovén galériás menedzseli Berlinben.
Nézze meg a találmányokat nagyon nagyban!
Csörgő elfeledettsége érthető lenne, ha erősen teoretikus konceptuális művészetet művelne, ahol a látogatónak a kiállítóterem falára celluxozott kitépett újságlapból meg két madártollból kellene kitalálnia, mit akar mondani a művész.
Ehhez képest ahogy a Ludwig múzeumban a minap megnyílt kiállításon is látszik, a művész inkább azt a műfajt műveli, ami felfogható akár a Csodák palotájában tett vasárnap délutáni sétának is.
Lebegő testek
Olcsó falapokból és gerendákból összerótt munkapad áll a terem közepén, az állványokról vékony zsinegek bonyolult hálózata fut a szerkezet közepén álló pálcikákig. A csörlők, csigák és emeltyűk rendszerén keresztül a zsinegek lassan mozgatják a pálcikákat, amelyek a teljes káoszból végül valamilyen bonyolult térbeli idommá, például ikozaéderré alakulnak. De a pálcikarendszer nem időzik sokáig ebben a tökéletes állapotban, hanem újra szétbomlik, míg váratlanul dodekaéderré áll össze.
Kisméretű, felfelé irányított turbinák állnak egy teremben. A légáramban papírból hajtogatott sokszögű geometriai alakzatok lebegnek. A különböző formák más módon pörögnek, csendben, amitől olyan érzésünk lesz, mintha valami furcsa zen kertben járnánk.
Sötét térben homok pereg három csőszerű elemből. A különböző keresztmetszetű nyílásokon távozó homokra fénynyalábok vetülnek. A mozgó homok és a fény metszete pedig a térben lebegő, különböző geometriai formákat, gúlát, kockát jelenít meg.
Kattintson ide további tárgyakért!
Egy speciális szerkezet fényérzékeny anyaggal bevont üveg félgömböt jár körül. A szerkezet fényképezőgépet mozgat körbe, ami néhány óra alatt ráfényképezi a környező tájat az üvegre.
Plátói szerelem
A kiállítás olyan, mintha egy múlt századi feltaláló műhelyét pakolták volna ki. A tárgyak nem a míves megvalósításról szólnak, láthatóan a célszerűség alakította a formákat a legutolsó szögig.
A súlyokat a szerelőpadról hirtelenjében felkapott anyacsavarok alakítják, a madzagokat ragasztószalag rögzíti, a faanyag barkácsboltban vásárolt deszka és gerenda. A szerkezetek, talán mert érezhető a szerves fejlődésük, meglepő módon mégis esztétikusak. A gépek elveszítenék izgalmas esetlegességüket, ha Csörgő a végén hegesztésre váltaná a gyorsszorítókat, esztétikus ólmokra cserélné az anyacsavarokat és elegáns rézcsővel helyettesítené a fényképezőgép műanyaghengerét.
A lényeg ugyanis nem maga a tárgy. A szerkezetek inkább megjelenítik a folyamatot, ahogy a művész a felvetett problémától komótosan, a gondolkodás mára archaikusnak számító módján, lépésről lépésre eljut a megoldásig. Itt nincsenek számítógéppel modellezett részproblémák, bedolgozó kutatók. Az idő nem számít, csak az eredmény.
"A Plátói szerelem című szobromat 96-ban kezdtem el – mesélte arról az alkotásról, amelyben két gúla alakul át egy négyzetté. – A Platón által tökéletes testeknek nevezett teraéder, kocka, oktaéder, dodekaéder és ikozaéder egymásba átalakulását akartam megoldani. De néhány hónapnyi kísérletezés után úgy éreztem, lehetetlen. A pálcikákat mozgató madzagokat nem tudtam úgy elhelyezni, hogy ne keresztezzék egymást, nagy gubanc lett az egész. Később egy kiállítás meghívására újra belevágtam, és így alkottam az első szerkezetemet. Összesen félévnyi munkával."
Newton a Praktikerben
Minderről persze nem a kortárs képzőművészet jutott eszembe, hanem az, hogy ha Csörgő történetesen néhány száz évvel korábban él, akkor a környék neves ezermestereként, feltalálóként vagy tudósként tartották volna számon.
Newton fejére alma esik, mire dühöngés helyett az jut eszébe, hogy miért éppen lefelé tartanak a tárgyak. Csörgő meghámoz egy narancsot, és az összefüggő héjszalagot nézve elgondolkozik, milyen lehet meghámozni valami bonyolult dolgot, mondjuk egy városmakettet vagy csendéletet. Aztán hónapokon át dolgozik rajta, és elkészíti a csendélet síkba kiterített mását, amit vázává és almává hajtogathat össze az, aki még a teremőrök érkezése előtt képes gyors és bonyolult munkára a falról leszedett papírcsíkokkal.
Hogy Csörgő Attilát mégis művésznek nevezzük, arról részben a kor tehet. Hiszen ma mások az elvárások és az egyes elfoglaltságok definíciói, mint a XVII. században.
Részben pedig azért művész, mert munkájának lényege nem a praktikum, hanem hogy a valóságot arról az oldaláról tárja fel, ahonnan azt amúgy nem látjuk.
A homokot pergető munka azt mutatja meg, milyen a mozgás és a fény egymásra hatása.
Több kép a kiállításról itt.
Az egyetlen kis izzót pörgető szerkezettel megtapasztalható, hogyan látnánk a világot, ha képesek lennénk lassan látni. Mint a sas, ami különálló kockák sorozataként látná a filmeket, amennyiben a sasokat beengednének a moziba.
A platóni tárgyakkal foglalkozó gépek a káosz és a rend egymáshoz való viszonyán merengenek. Az átalakított fényképezőgépek, például az, amely Möbius-szalagra fotóz, az érzékelés vad szélsőségeibe visz el.
A művész elmesélte, jelenleg azon dolgozik, milyen módon modellezze egy eldobott dobókocka mozgását úgy, hogy a kocka rögzítetten áll, és az asztal az, ami körülötte mozog. Hogy miként fog kinézni és működni, arról még nem voltak elképzelései, mert jelenleg még előtanulmányokat folytat, de remélhetőleg előbb kész lesz, mint hogy a sasok bebocsátást kapjanak a filmszínházakba.
(a kiállítás 2010. január 24-éig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban, a Művészetek Palotájában)
