Tanácstalanul bóklásztam a kiállítótérben, nem értettem, mi ez a felhajtás Várnai Gyula körül. A művész ruhákból hajtogatott formákat szegezett a falra, máshol furcsa formájú cserépdarabokat pakolt egy pultra. Érthetetlen és érdektelen volt a kacsintós pénztárca mintájára a szemem előtt változó jelekből álló falikép is. Inkább a kiállításmegnyitók valódi lényegére koncentrálva könnyed szocializációba kezdtem. Már nem figyeltem a művekre, arról folyt a szó, hogy ki ázott el többször aznap, és hogy hol van a közelben a legjobb étterem, amikor a szemem sarkából megpillantottam a nagyméretű feliratot: Aura.

 

Meglepődtem, a falon az imént ugyanis még az egyik ruhákból készült unalmas mű lógott. Érdekes módon a ruhák a helyükön voltak, a betűk a furán hajtogatott anyagok közti térben rajzolódtak ki. Megpördültem és a cserépdarabokra meredtem: Vakvilág, olvastam a kacatok révén megjelenő szöveget. Ugyanígy a porból emelt kis halmok körül is betűk jelentek meg: Mintha.

 

Olyan volt az élmény, mint a zen történetekben, ahol a tanítvány a mester teljesen értelmetlen cselekedetei hatására ébred rá az igazságra. "A világ jelei önmagukban értelmetlenek" - mormoltam magam elé első gondolataimat, majd lótuszülésbe ereszkedve folytattam: "a jelenségek csak annyiban visznek közelebb az lényeghez, amennyiben rámutatnak, merre keressük azt. Ugyanakkor Várnai láthatólag a taoizmus felé is nyitott, mert bár az értelem az anyagon túl rajzolódik ki, kell azért maga az anyag is, hogy ráleljünk."

 

 

"Itt nem lehet a földön ülni" – zökkentett ki a mantrázásból egy teremőr, úgyhogy zavartan felálltam, és a nadrágomat porolgatva azt motyogtam: arra jöttem rá, hogy ebben a galériában található az ország legnagyobb műtárgya. Hiszen nem ezek az értelmetlen dolgok jelentik a művet, hanem a fehér fal mögöttük. Egy óriási, minden termet kitöltő műalkotás.

 

Az egyre furcsább tekintetek elől a terem belsejébe hátráltam. A kezdetben még értelmezhetetlen tárgyak az új nézőpontból hirtelen beszédes alkotásokká váltak. Egyébként maga a művész is ezen a gondolati ösvényen haladt, mert az Aura vagy a Mintha című művek készültek a legkorábban, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legelején, és Várnai innen folytatta a valóság illuzórikus voltának részletező vizsgálatát.

  

 

Izgalmasabb művei mind felfoghatók zen példázatoknak. A VHS-szalagból szőtt szőnyegből a jel és valódi jelentés végletes elkülönüléséről vonhatnak le következtetéseket az arra hajlamosak. Hosszasan meditáltam a saját magnószalagjának árnyékából hármast kirajzoló szalagos magnó előtt. 

 

Egy időre visszahozott a valóságba az a néhány print, amiken Várnai mechanikusan próbálta képbe formálni korábbi munkáinak lényegét. De aztán újra légies hangulatba kerültem a lepedőre vetített lebegő függöny képe előtt, amit egy ventilátor lebegtetett a kiállítótérben.

 

 

Elmorzsoltam egy koant a korai Empátia című munka előtt, ami egy régi elemlámpából és fölé helyezett tükörből áll. A tükör közvetlen a lámpa mellé vetítette saját fénykörét. Ehhez már nem adunk használati utasítást, viszont figyelmeztetjük a látogatókat, hogy a Nagymező utca című alkotás megtekintése után nem könnyű visszalépni a valóságba.

 

A múzeum előtti utca inverz képe vízfelületre projektáló írásvetítők révén kerül a falra. Az egész falat betöltő kép finoman hullámzik, ahogy végigsétálunk előtte, és a kijárathoz érve már nem vagyunk biztosak benne, hogy valóban olyan szilárd és megbízható-e az utca, ahová majd kilépünk.