„Jó a film, de nem Budapestről vagy a művészetről szól, hanem az életükről. Te, ezek nem úgy élnek, mint te meg én. Nagyon durva.”

Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója

A Műcsarnok igazgatója az intézmény üres, félhomályos tereiben suttogta el véleményét, miközben a Kulo City című film premierjére igyekeztünk a belső terembe. Kíváncsiságom az egekig nőtt, hiszen már nemcsak az érdekelt, miként lehet egy képregény és firkafüzet keverékéből filmet csinálni, hanem az is, hogy én hogyan nem élek.

Fekete-fehér, geometrikus vonalakból, magyar és spanyol szövegekből, majmokból és egyéb torz figurákból összeálló, bizarr világa burkolta a régi Tűzraktér romantikusan lepattant tereit, az azóta ledózerolt Kultiplex szűk járatait, a Gödör alatti katakombát, a romkocsma státusú Mumus százéves falait, és persze az alkotó törzshelyét, a Kiadó kocsmát.

A könyv szerzője a fenti helyeken nemcsak alkalmazott művészként fordult meg, hanem sokkal inkább mint fogyasztóvendég, aki haverjaival járja a várost délutántól hajnalig, a csaja miatt búsong valami füstös sarokban, és ingyen piáért rajzol papírfecnikre, amikből aztán kiállítást csinál a kocsma. Mindeközben pedig jegyzetfüzetébe firkálja gondolatait, vízióit, vagy azt, ami éppen körülötte történik. A valóság átfolyva az alkohol, a THC és a képzelet szűrőjén kissé megváltozik, a tér elgörbül, az emberek furcsa kismajmokká, gorillákká, gyíkokká alakulnak. Ezekből a spontán jegyzetekből lett a művész diplomamunkája, egy 300 oldal körüli könyv, amit később Kulo City címmel meg is jelentettek.

A Jean-Michel Basquiat munkáit idéző könyv izgalmas volt, legalább annyira, mint az, hogy mikét lehet a lazán kapcsolódó ábra- és szöveghalomból filmet forgatni. A Kulo Citynek ugyanis nincs története, inkább a 2000-es évek bohém szubkultúrájának lenyomata, úgy, ahogy az az egyik résztvevő körül kibontakozik.

A feladatot nehezítik a képregény-megfilmesítések jellemző problémái, meg persze, hogy ez nem is szokványos képregény, mert keverednek benne a firkák, a festmények, tusrajzok, szövegek, fotók és képkivágások.

Nem csigázzuk tovább az olvasót, a film olyan autentikus lett, hogy ha előbb látom a mozgófilmes verziót, akár azt is elhiszem, a könyvet csak utólag adták ki, a mozi sikerén felbuzdulva. Kostil Danila rendező meglepő könnyedséggel pakolja az élőszereplős alapra az animációt, a kivágásokat, a fekete-fehér betéteket. Volt annyira vakmerő, hogy magát a művészt kérte fel főszereplőnek, ami bár kilenc esetben hétszer bukást jelentene, itt meglepően jól működik. Annak ellenére, hogy Stark Attila egyáltalán nem színészalkat, inkább visszahúzódó megfigyelő típus, jól alakítja saját magát.

A főszereplő néha egy majom

A főszereplő a mámor és az életidegenség pillanataiban a Meztelen ebéd című kultikus Cronenberg-filmet idéző módon alakul át óriási, szomorú majommá, aki részegen járja a szűk pesti utcákat, vagy fekszik elhidegült csaja mellett, és a dugásra gondol. Az életidegenség pillanatai  Lynch Radirfejének bizarr jeleneteit idézik.

Szóval a Kulo City című film méltó az általunk kedvelt Kulo City-könyvhöz, és éppen ez az, ami elgondolkodtat minket. A film remekül ülteti át a könyvet mozgóképre, ugyanakkor nem beszélhetünk olyanfajta értelmezésről, mint például a már említett Meztelen ebéd esetében. Ott az alapot William Borrughs hasonlóan önéletrajzi ihletésű, igaz sokkal elborultabb történetei alkották. Cronenberg azonban nem a szürreális sztorit vitte filmre, hanem azt, ahogy a könyv született: igaz, nem külső szemszögből, hanem az író saját, néhol erősen pszichedelikus nézőpontjából látjuk a marokkói munkaterápiát.

Itt viszont nem emelkedik el a történet: a filmből is az a naiv, zavaros, tépelődő és bohém budapesti művészvilág rajzolódik ki, mint a könyvből. Amit nem neveznék problémának, és biztos nem nevezné annak Stark, a galériások, illetve képeinek gyűjtői sem, hiszen a filmmel nagyobb nyilvánosságot és sokkal menőbb státust kapnak a festményei.

A kérdés csak az, hogy mindez érdekes-e a szélesebb közönség számára? Élveztem a meglepően hosszú film mind a negyven percét, de én az élet szeszélyei következtében jártam a művész műteremnek nevezett szamárfészkében, ismerem a haverjait és a képeken megjelenő kocsmákat, alakokat és szituációkat. Azt viszont nehéz megítélni, hogy két lépéssel távolabbról vajon érdekes-e Budapest füstös és kaotikus szubkultúrája.

Olvasóink szerencsére most sem maradnak megnyugtató válasz nélkül, a filmet június 24-től egy hétig az Indexen is megnézhetik.