Az Aviva-díj kiállítása láttán lehangoltan állapítottam meg, hogy a magyar és nemzetközi kurátorokra olyan hatással van a grafikonművészet, mint a milliárdosfeleségre a Louis Vuitton. Ennek a korszaknak persze vége lesz, amit az is jelez, hogy a világ kiállítótermeiben azért hatalmas sikerrel futnak olyan munkák, amelyek értelmezéséhez nem kell feltétlen statisztikai zsebkönyvet forgatni, vagy kitalálni, hogy egy amúgy nem szociológiai végzettségű képzőművész mit gondol azokról szociológiai összefüggésekről, amelyek tanulmányozásával kutatók amúgy évtizedekig foglalkoznak.
Nézze meg a karambolt minden szögből!
Ebbe a képzőművészet szerű képzőművészetbe tartozik például Német Hajnal egy darab összetört BMW-ből álló munkája, amelynek akkora sikere volt a Kiscelli múzeumban, hogy a zsűri ezt választotta a következő velencei biennáléra. A teátrálisan megvilágított, totálkáros autó az egyik legmeghökkentőbb dolog, amit az utóbbi években kiállítótérben láttam. Leszámítva persze azt a Playmate-et, akit az ArtFairen egy menő autóneppernek tűnő galériás ültetett be a standjára, hogy így is vonzza a vásárlóközönségét. A szőke nővel ellentétben Németh Hajnal munkája azonban szikrázik a feszültségtől. A felgyűrődött karosszériában, a repedezett üvegen, az eltorzult formában benne van a száguldás minden ereje és bódulata. Az autó mellett állva szinte hallottam a rohanásnak véget vető csattanást is.
Ehelyett valójában egy kortárs operát hallottam, amelyben a három szereplő elmeséli, hogy a saját szemszögéből hogy történt a baleset. A kortárs opera alkalmazása egyébként inkább azt jelzi, hogy a művész nem bízik alkotásában, és annak létjogosultságáról további bizonyítékokat akar felmutatni. Az alkotók, műfajtól függetlenül valamiért ugyanis azt gondolják, a kortárs opera alkalmazása olyan, mintha az ember hivatalos papírt lobogtatna arról, hogy ő szofisztikált művész, aki a könnyű siker helyett a lényegre koncentrál. Amióta Mundruczó - vanabi Tarr Béla - Kornél is előszeretettel nyúl kortárs operához, a műfaj egyúttal az álságos művészkedés szinomimája lett szerte a világon. Jobban szerettem Németh Hajnal azon korszakát, amikor még hiphoppal keverte a képzőművészetet.
Kattintson a vadászrepülőkhöz >>>
Szerencsére a nyekergés nem tudja elrontani az alkotás erejét. És megvan az esély arra, hogy erősek lesznek a műhoz készülő videók is, amelyek az autó sorsát mutatják meg a gyártástól kezdve az árusításon át a javításig.
Az Összeomlás - Passzív interjú című mű hangulata egyébként nem teljesen ismeretlen a nemzetközi szcénában sem. A londoni közönséget a Tate múzeumban sokkolja ez a fojtott agresszivitás. Fiona Banner két igazi vadászbombázót, egy Jaguart és egy Harriert cipelt be a múzeum monumentális előterébe.
A földön fekvő és a mennyezetről lelógatott vadászrepülőkből is az a feszültség sugárzik, amelyet a tárgyak szoborszerű mozdulatlansága és a száguldásra kiképzett forma közti ellentét kelt. A karambolos autóval szemben a vibrálást azonban nem a tragédia hangulata hangszereli. A monumentális vadászgépek inkább groteszknek tűnnek a szűk térbe szorítva. A gépek gépek vad és funkcionális formái pedig olyan idegenek a viktoriánus stílusú termekben, mint az angol királynő kezében a suriken. A két vadászgép egyébként eredeti, csak a belső szerkezeteket távolították el, darabokban szállították őket a múzeumba, hogy aztán benn szereljék össze azokat.
A monumentalitás egy másik formáját mutatta meg Aj Vej-Vej (Ai Weiwei), amikor százmillió, porcelánból készült, élethű napraforgómaggal (ún. szotyola) töltött fel egy termet a Tate Modernben. Azt, aki a sekély vízben hasalva szereti nézegetni az apró tengerparti köveket, minden előzetes ismeret nélkül is lenyűgözi a távolról hasonló, közelről viszont összetéveszthetetlenül egyedi szemek végtelensége.
További magból kirakott szövegek itt
Ha azonban tudjuk, hogy a neves kínai művész napraforgómagjait két éven keresztül gyártotta a porcelániparáról híres Csingtöcsenben (Jingdezhen) hatszáz munkás, akkor az az egyedi és átlagos egyetlen tárgyban megvalósuló egysége társadalmi kérdésekkel telítődik. A szotyolaszőnyeg a globalizmus kritikusainak a tömegtermelés mögött arctalanul működő emberekről, a pszichológusoknak a személyiség feloldódásáról, a diktátorhajlamúaknak pedig a sok egyediből összeálló tömeg lenyűgöző szépségéről szól. A művész szerint az üzenet része, hogy az emberek az internet világában egyetlen, szoros kapcsolatban álló entitássá állnak össze.
A sztorit újabb elemmel bővítette volna, ha bele is gázolhatok az ezer négyzetméternyi magba, de látogatásom idején a terület már le volt zárva, mert az egymáshoz dörzsölődő porcelánmagokból állítólag mérgező por száll fel. Szintén a nem tervezett hatás része, hogy a látogatók a szőnyeg szélén kényszeresen raknak ki a magokból rövid üzeneteket, amelyek nagy része valamilyen trágárság. Min dezek szintén részei lehetnek az üzenetnek, ha valaki a fentiek után még hiányolna ilyesmit.
