A Londonban uralkodó sajátos viszonyok miatt az embernek hamar megemelkedik az ingerküszöbe, és már nem kapja fel a fejét egy lenyűgöző formájú felhőkarcoló, régi házhoz elegánsan hozzátoldott modern szárny, burjánzó művészeti galériának tűnő bolt vagy a koncertplakátok tömegei láttán.
Kattintsa végig a fotókat!
De még ilyen helyzetben is megakadt a tekintetem a kortárs arab képzőművészetet hirdető kiállítás hirdetésén. Semmi meglepő nem lett volna abban, ha adománygyűjtésről, háborúk ellen vagy éppen mellett állást foglaló demonstrációkról értesülök. A kortárs képzőművészetet azonban nem tudtam Irak, Irán, Szíria és Palesztina nevéhez társítani. Különösen, hogy ezekben az országokban nagy népszerűségnek örvendő iszlám köztudottan felemás viszonyt ápol a képmások készítésével. Egy Kairóban dolgozó kurátor ismerősöm is a régió egészen szűk művészeti életről számolt be, és a nemzetközi kiállításokon nekem is úgy tűnt, a közel-keleti művészetben a kortárs azt jelenti, hogy még élő alkotók készítenek folklorisztikus műveket.
Ehhez képest viszont a meglehetős hírnévvel rendelkező Saatchi Gallery foglalkozott a témával. Úgyhogy már csak azért is vettem még egy irtózatosan drága metrójegyet, hogy lássam, milyen az, amikor elismert intézmény szalad bele a bukásba egy jó hívószó miatt.
Szomorú makettek
Kényelmes prekoncepciómból azonban már az első teremben kizökkentem. Két nagyméretű makettbe botlottam, amelyek nélkülözték a szépelgés és a folklór minden formáját. Nyersek voltak, direktek, koncepciózusak, nagy méretűek és még számos egyéb módon illeszkedtek az aktuális trendekbe.
Rögtön az ajtó előtt egy város 5-6 méter átmérőjű fekete makettje terpeszkedett: Bejrút aprólékosan kidolgozott térképe egyszerre volt olyan, mintha leszállás előtt, repülőgépről néznénk úti célunkat. Miközben a fekete szín, a néptelen utcák a sterilitás és valami nyomasztó titok érzetét keltették a nézőben.
Ugyanez a szorongató érzés jelent meg a libanoni művész, Marwan Rechmaoui másik munkájában, egy betonelemekből összeállított lakótelep embernagyságú makettjében. A mű a 2006-os építészeti biennálé orosz pavilonjának egy lakótelep-makettjét juttatta eszembe. Igaz, ott az akvárium fenekére épített apró, világító ablakú lakótelepek a sivár környezetben is szerethető otthonok képét rajzolták ki. A libanoni művésznél az emberek hiánya, a kis ablakokon át látható üres szobák viszont arról a tragédiáról szóltak, amelyben a lakóknak a fejük fölött zajló fegyveres konfliktus miatt el kellett hagyniuk otthonaikat. Hogy aztán csak egy üres betonváz maradjon utánuk.
Alumíniumcsador
A teret betöltő, nagyméretű munkák közül mellbevágó volt még a fóliából készült több száz imádkozó nő kompozíciója, ami elsőre El-Hassan Róza R. a túlnépesedésről álmodik című munkáját juttatta eszembe. De csak elsőre, mert El-Hassánnál a csadoros nőalakból akkor is süt a személyesség, ha figurának nála sincsen arca. Viszont a lufit óvón szorongató póz élettel, érzelmekkel tölti meg a bábut.
Az algériai származású Kader Attia csadoros figurái érzelmek helyett viszont feszültségtől terhesek. Az imádkozó tömeg figurái aprólékosan megmunkáltak, akár emberek is gubbaszthatnának a leplek alatt. Szemből közelítve azonban az üresség tárul fel a kendők nyílásán át. A tömeg fenyegető erejével a figurák mozdulatlansága feszül szembe. Miközben minden alak egyedien megmunkált, a pedánsan húzódó sorok mégis az uniformizáltságot sugározzák. És akkor még nem említettem az autentikus pózok és öltözékek, meg az ipari anyag, a fólia ellentétét.
Groteszk
A mai iszlám vallásba kódolt ellentmondásokról szólt a művek jelentős része, de a közös nevezőt még inkább a pusztulás vagy pusztítás, a nyomasztó helyzetekbe kényszerítettség, a bezártság érzése jelentette. Ennek ellenére a Saatchi kiállítása nem kergetett depresszióba, mert furcsamód mindez színes, absztrakt, és groteszk formában jelent meg.
Tala Madani egyik vásznán rózsaszín ruhában aerobikoznak, esetleg imádkoznak, de lehet hogy ejtőernyőznek a graffitisen elnagyolt alakok. A mindenki mindenkit megfigyel szituációja pedig hasonló stílusban festett képen jelenik meg, ahol fagyival leöntött fejű emberek figyelik egymást újságjaik mögül.
Az iráni Rokni Haerizadeh élénk színekkel megfestett képeiről az életöröm sugárzik, egészen addig, míg rövid szemlélődés után előtűnik a vidám strandjeleneten vagy az esküvőn tomboló abszurditás: a férfiak szabadosan, fürdőgatyában heverésznek a fövenyen, vagy intenzív mozdulatokkal táncolnak, miközben a varjúszerű nők csadorban izzadnak, vagy egy puritán terembe elkülönítve szocializálnak.
Erős iszlámkritikában utazik az iráni Shadi Ghadirian is, aki a közhelyes, csadoros, az arc helyére seprűt, lábost és egyéb háztartási eszközöket illesztő képei mellett bemutatott egy szintén egyszerű, de zseniálisan találó fotósorozatot. Nagyméretű, XIX. századi fotókat látunk muszlim nőkről, tradicionális pózokban, festett műtermi paravánok előtt. A hatás olyan tökéletes, hogy többen értetlenül sétáltak tovább, elmulasztva az apró részletet, hogy az egyik nő magnót tart a kezében, vagy telefon van előtte a kis asztalkán. Jelezve, hogy számukra tényleg mindegy, hogy 1800-at, vagy 2009-et írunk.
A művek láttán már éreztem, az egyén szabadságát semmibe vevő iszlám diktatúrák napjai meg vannak számlálva. Talán már a jövő hónapban beszüntetik a nyilvános kövezéseket Iránban, a mullahok nem hülyítenek meg több fiatalt Palesztinában, szépen abbahagyják a vallási türelmetlenséget Irakban. A világ együtt kezdi el felfedezni az iszlámban rejlő értékeket, a kulturális gazdagságot, az izgalmas filozófiai kérdéseket.
Ekkor értem az utolsó terembe, ahol a művészek arcképei és rövid életrajzai tájékoztattak arról, hogy a muszlim világ bátor kritikusai jó részt New Yorkban, Londonban, Párizsban, Berlinben és Amszterdamban fejtik ki felvilágosító munkájukat. Úgyhogy művészi élményekkel eltelve egyetlen kérdéssel távoztam: hogy vajon milyen lehet a kortárs arab képzőművészet.
