Balsejtelmek gyötörtek, ahogy haladtunk előre az Aviva képzőművészeti díjátadó ünnepségében. Olyan érzés volt, mint egyre mélyebbre tapicskolni egy lápba. Pedig az egész olyan jól indult.
A díj meghirdetése után eloszlott a gyanakvásom, ami a Kogart vagy a VAM design ténykedése után természetes módon támad az emberben, amikor magánszereplő lép be a kortárs képzőművészet pénzkötegek zizegésével amúgy nem nagyon háborgatott világába.
Bíztató volt ugyanis, hogy a kezdeményezés mögé beállt a Műcsarnok, és hat olyan zsűritag (Készman József, Lázár Eszter, Mélyi József, Sasvári Edit, Somlói Zsolt, Szoboszlai János) is, akik szakértelmébe és progresszivitásába legalább is hazai viszonyok közt nehéz belekötni. A hat jelölt annyira tetszett, hogy néhány napja kritikában is szó volt könnyed, de mégis színvonalas kiállításukról.
A megnyitón azonban nyoma sem volt ennek a könnyedségnek. Inkább olyan volt, mintha a szervezők soha nem tudták volna feldolgozni a végtelen iskolai ünnepségek terhét. Dzsesszzenekar zenélt, aztán Petrányi Zsolt mondott hosszú beszédet, majd átadta a szót az elnök-vezérigazgató úrnak, Bartók Jánosnak, aki további hosszú és kedélyeskedő mondatokkal élt vissza közönség türelmével. De ez még mind semmi, mert az est házigazdája Bakács Tibor Settenkedő volt, akiről nem is mondunk semmit, aki nem tudja, mi a kellemkedő áljópofáskodás, az néhány sorból úgysem kap képet.
A körülményes és fontoskodó felvezetőt csak úgy tudtam átvészelni, hogy azon gondolkoztam, mi az a görcs, ami miatt a külvárosi művelődésiház-vezetőtől a pénzvilág nagyjaiig szinte senki nem tud Magyarországon könnyed és elegáns eseményeket szervezni. Ahol nem azon van a hangsúly, hogy miként reprezentáljuk görcsös igyekezettel rendezvényünk fontosságát, hanem hogy a közös ügyben összegyűltek inspiratív körülmények közt adhassák át magukat az együttlétnek.
Arányérzék, ez a szó jutott eszembe, amikor a szokásos viccelődés közepette végre kinyitották a borítékokat, és kiderült: a közönségdíjat Benczúr Emese, a zsűri díját a Kis Varsó kapta.
Benczúr Emese díja természetes volt. A külföldön sem ismeretlen művésznő alkotása ugyanis szerethető, látványos és könnyen érthető. Kritikánkban azt írtuk róla, hogy "Egyik kedvencem Benczur Emese egész termes installációja, ami első látásra a plafonra függesztett rózsaszín pöttyök halmazának tűnik, második pillantásra térbeli kottának. Harmadjára vettem észre a terem végében a magaslest, amelyre felmászva a pöttyök szöveggé állnak össze: Find Your Place." És ezeket a szavakat most is vállalom.
A Kis Varsó első helyezése ugyanakkor kérdéseket vetett fel. A Kis Varsó díjazása olyasmi, mintha Puskás Ferencet választanánk a legjobb magyar futballistának. Vagy az Apokalipszis mostot a világ legjobb filmjének. Egyértelmű.
A Kis Varsó annyi díjat kapott már itthon és külföldön, hogy nem lenne meglepő, ha következő munkájukat ezekből hegesztenék össze. Nagy sikerrel képviselték hazánkat a Velencei biennálén. Gálik András és Havas Bálint erről a győzelmükről is csak sms-ek útján értesült, mert éppen Németországban tartózkodtak ösztöndíjjal.
A művészpáros díjazása helyénvaló volt, náluk tényleg nincs sok erősebb aktív képzőművész Magyarországon. Viszont a döntés semmit nem árul el az Aviva céljáról, megközelítéséről. Mert annak üzenete van, ha a zsűritagok az egyenetlen, de erős anyaggal jelentkező Uglár Csabára böknek. Az azt jelentette volna, hogy az ötmilliós (de kézben már csak 3,2 milliós) összeg az izgalmas, kiszámíthatatlan tehetségek útkeresését bátorítja.
A furcsa, alig észrevehető biszbaszokkal pályázó Kokesch Ádám választása arra utalt volna, hogy a díj a közönség által kevésbé elfogadott műfajokra irányítaná a figyelmet.
Ezzel a nehezen vitatható döntéssel a zsűri biztosra ment, nyitva hagyva ugyanakkor a kérdést: mi a célja ennek a díjnak. Az elnök-vezérigazgató úr beszédében annyit mindenesetre megígért, hogy díj lesz jövőre is.
