Még nem zárultak le a vizsgálatok, hogy létezik-e képzőművész, aki soha nem foglalkozott az elmúlás és az élet körforgásával. De az biztos, hogy a témában nehéz eredetit alkotni. Ez volt az a pont, ami elgondolkodtatott, hogy amit a szobrászként és búvároktatóként ismert Jason deCaires Taylor csinál, talán több, mint népszórakoztatás. Aláírhatjuk akár a művészet taget is.
A félig angol, félig guyanai szobrász víz alatti szobrok készítésével tett szert világhírnévre. A közelmúltban a Mexikó partjainál épülő víz alatti kiállításával került be a lapokba. A figuratív alkotások azonban nem csak attól érdekesek, hogy azokat a tengerfenéken tekintheti meg a közönség, nem pedig egy művelődési házban. Az emberalakok, büsztök, csendéletek nem önmagukban állnak, a környezetük, a korallzátonyok és tengeri élőlények szerves részét képezik a műveknek.
A szobrok anyaga, kialakítása és elhelyezkedése ugyanis olyan, hogy azokon könnyen megtelepedhessen a tengeralatti élet. Taylor szakít a gyakorlattal, amely szerint a műtárgyakat eredeti állapotukban kell megőrizni. Itt a pusztulás a projekt része.
Az első, 2006-os a Nyugat-Indiai szigetek partjainál felállított szobrokat néhány év alatt vastag élő réteg borította be. Az óceánokban nehéz eldönteni, hogy mi a növény és mi az állat, mindenesetre színes, változatos textúrájú borítást kapott a 26, körben álló emberfigura, az elsüllyedt kerékpáros szobra vagy a tengerfenéken fekvő alakok. Az évek alatt a szobrok vonásai elmosódtak, megváltoztak, az elmúlásuk valójában gazdagította, nem pedig rongálta a műveket. A természet áldásos hatása egyedül a természeti katasztrófák esetében nem érvényesül, egy hurrikán később ugyanis darabokra szedte a vízalatti galériát.
A búvároktatóként is dolgozó művész közben azonban belekezdett egy 400 darabos kiállítás létrehozásába Mexikóban. A szobrok a felszínhez közel, egy tengeri természetvédelmi területre kerültek. A környezetvédők megnyugtatására, az alkotások ezzel nem rombolják, hanem éppen hogy építik a védett és világszerte veszélyeztetett korallzátonyokat. A tenger mélye a közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem változatos és izgalmas élőhely rengeteg színes hallal, hanem sivatag, ahol csak olyan oázisokon burjánzik az élet, mint a korallzátonyok vagy a sziklás tengerágyak. A korallzátonyok terjedéséhez a tengeri élővilág megtelepedését biztosító vízalatti tereptárgyak kellenek. Például szoborparkok.
2009 végén süllyesztették el itt a Remény kertésze című alkotást, egy nővel, kerti szerszámokkal és cserepekkel, amelyekbe élő korallokat ültetnek, remélve, hogy azok növekedésnek indulva szerves részeivé válnak a kompozíciónak. Az Elveszett álmok archívuma pedig üzenetekből álló palackposták tömegéből áll. A teljes, 400 darabos szoborpark az év végére készül el.
A felvételekről azt persze nehéz eldönteni, hogy az angol szobrász alkotásai a szó átvitt értelmében is mélyek-e, de az tény, hogy a táncoló fények, a vízben megváltozott arányok és a látogatók isteni, felső perspektívája izgalmas vizuális élményt nyújt. A globális felmelegedés, a tengerszint emelkedése miatt a vízalatti szoborpark a jövő múzeumai számára is fontos kísérlet lehet.
