New Yorkban kulturális évadot szervezni olyan vállalkozás, mintha Magyarország sörfesztivállal szeretne robbantani Münchenben, vagy síbemutatóval kápráztatná el Chamonix-t. A kulturális felhozatalban verhetetlennek tűnő várost a Magyar Kulturális Központ nem egyetlen műfajra kihegyezett programmal, hanem egészpályás letámadással tervezi bevenni. Az évadon ugyanis lesz komolyzene, fotó, alteros együttesek, Zsolnay-porcelán és dokumentumfilm. Hogy a központot vezető Orsós László Jakab stratégiája beválik-e, nem tudható, hiszen a programok posztunk írásának napján kezdődtek, a nagyszabású megnyitó pedig csak szombaton lesz. A próbálkozást mindenesetre segítik az olyan véletlenek, mint hogy a semmiből előkerül a 30-as évek egyik legmenőbb divatfotósának, Munkácsi Mártonnak több száz, részben ismeretlen felvétele.
A 2007 tavaszán az Ebay-en tűnt fel egy tétel, amely 130 kilónyi üvegnegatívot árult a Vogue és a Harper’s Bazaar egykori sztárfotósától, mégpedig egymillió dollárért. A 4000 darabos gyűjteményért szerencsére nem indult meg a vad licitálás. Az eladót ugyanis megkereste az International Center of Photography nevezetű New York-i intézmény, és a tárgyalások eredményeképpen az ismeretlen felvételek tömegét tartalmazó kollekció szakemberek kezébe került.
A múzeum mindenesetre beillesztette a most futó, a divatfotóval foglalkozó kiállításai közé az anyagot. A felső szinten a Weird Beauty - Furcsa szépség című kiállításon a kortárs, progresszív divatfotók, azaz depresszív modellek, kitekert pózok és zavaros szituációk közt pezsegtek az érdeklődő New York-iak. Az alagsorban pedig a szintén a 30-as években divatos Edward Steichen felvételei kaptak helyet, a mögöttük levő teremben Munkácsival.
„Azt mindig is tudtuk, hogy Munkácsi kompozíció rettentő progresszívek voltak. Összehasonlítva Steichennel, nála minden kép telve van dinamizmussal, mozgással, a modernizmus frissességével” – lelkendezett a kurátor. „Az viszont csak a most előkerült üvegnegatívok révén derült ki, hogy milyen bátor módszerei voltak”.
A negatívok ugyanis nem csak arról árulkodtak, hogy Munkácsi hagyta szabadon mozogni a modelljeit, és ahogy a mai fotósok, rengeteg képet csinált egy témáról. Hanem arról is, hogy utólag bátran vágta a fotóit. Nagyformátumú géppel dolgozott, hogy kivághassa a téma őt érdeklő részletét.
A most kiállított lelet révén derült fény arra is, hogy a falon álló férfit, és az alatta ülő nőt ábrázoló híres képe mégsem egy trükkszobában készült, úgy, hogy a férfi állt, a nő pedig a sarokban, a hátán feküdt. A vágatlan fotó ugyanis jól mutatja, hogy a felvételen semmi trükk nincs: a férfi egy fánkkal a szájában valóban felugrik a falra, miközben egy bizonyos Mahlke Vera alatta üldögél.
Kíváncsi voltam, a kor hírességeit, Marlene Dietrichet, Fred Astaire-t vagy Leni Riefenstahlt megörökítő izgalmas fotókról mit gondol az amerikai közönség. „Ismeri ezt a fotográfust?” – kérdeztem egy idősebb nőt. „Steichent?” – nézett vissza érdeklődve. „Nem, ezek itt már Munkácsi Márton fotói” – mondtam készségesen neki, és a következő két látogatónak ugyanúgy. Mosolyom azonban már csak az amerikai szokások miatt ült az arcomon, amúgy kezdett elhatalmasodni bennem a kelet-európai keserűség és magány. A letargia szerencsére csak addig tartott, míg következő interjúalanyom intenzíven nem kezdett bólogatni: „Ismerem, apám mesélt róla, nagyon szereti, azért is jöttem el ide.”
„Munkácsi neve eszerint ismerős a fotót szerető amerikaiak körében?” - kérdeztem, de végül úgy alakult, hogy nem kaptam választ. „Azt nem tudom, mert én holland vagyok, és egy üzleti útra kísértem el a szüleimet.”