Három dologra voltam kíváncsi a New York-i magyar évad megnyitóján. Hogy a Carnegie Hall tényleg a világ egyik legjobb koncertterme-e. Érdekli-e a sznob New York-iakat a cigányzene és a klasszikus zene elegye. És hogy milyenek a sznob New York-iak.
A fentiek közül egyedül az első kérdésre nem kaptam választ, de mivel az este során még sok meglepő dologra derült fény, ezt végül már nem bántam annyira.
Az egészen biztos, hogy a Carnegie Hall nem az építészeti bravúrjaival kápráztatja el az embert. Ami persze érthető, hiszen 1891-ben tervezték, így nem várható tőle más, mint a termet uraló barokkos monumantalitás, girlandok és aranyozás.
Mivel a harmadik emeleten, és ott is a jobb oldalon kaptam helyet, nem lenne tisztességes az akusztika miatt fanyalogni. Nem mintha rossz lett volna a hangzás, tisztán és finoman szólt egyetlen hegedű is, és nem gerjedt össze a zenekar sem, de a budapesti Művészetek Palotájának nagyságrendekkel teltebb a hangja. Igaz, ott a földszinten és középen vehettem mintát.
A harmadikról viszont egyértelműen megállapítható volt, hogy az őslakókat igen is érdekli Fischer Iván, a Budapest fesztiválzenekar, és Lendvai József (jr. + sen.) és Ökrös Oszkár cigányzenészek is. A 2800 fős, teltházas termet meglepő módon a cigányzenés első felvonás izzította be igazán. Mielőtt otthon kellemetlenül éreznék magukat, gyorsan megjegyzem, hogy a műsor olyan szerethetően vegyítette a cigányzenei elemeket Brahms-szal és Liszttel, hogy még a magyar résztvevők számára sem tűnt folklórestnek az előadás. Ez persze érthető annak ismeretében, hogy Fischer Iván munkájáról volt szó, aki nem mellesleg karmesterként és showmanként celebrálta is az estét.
Végezetül pedig rántsuk le a leplet a helyiek sznobizmusáról. Amely legalábbis az öltözködést tekintve nem létezik. A magyar látogatók részére a minisztérium által javasolt dress code azt az érzetet keltette, az estét szmokingok, frakkok és milliókat érő dizájnerkosztümök közt töltjük majd. Ehelyett a nézőtér a pulóverek, farmerek, öltönyök és szolid ruhák miatt inkább úgy festett, mint egy pesti kamaraszínházban. (Csak hogy árnyaljuk a képet, a New York-iak a téllel sem tudnak mit kezdeni. A lányok a januári hidegben is mezitláb hordják a cipőt, a srácok pedig pólóban gördeszkáznak.)
Az élet úgy hozta, hogy az igazi meglepetések végül is az előadás után, a zártkörű fogadáson következtek. A Soros Györgyöt, Kati Martont, és férjét, egy bizonyos Richard Holbrookot is tartalmazó tömegben lelkendeztem az előadást követő állva tapsolásról és a ráadásokról, amikor a Carnegie igazgatója elmesélte, hosszas és bonyolult egyeztetések eredménye volt a folkot és a klasszikus zenét ötvöző program. A magyar évadot szervező, és a New York-i Magyar Kulturális Intézetet vezető Orsós László Jakab viszont arról számolt be, hogy a program ötletével ő maga kereste meg a Carnegie-t, akik örömmel csaptak a tenyerébe. Végezetül megszólítottam az újságírónőkkel flörtölő Fischer Ivánt, aki sármos mosolyok közepette megjegyezte, az egész műsor az ő ötlete volt, sőt, évek óta utaznak ezzel az előadással. Ő maga szervezte le a Carnegie Hallal is, és ez a magyar évad csak jóval később került a képbe.
Sajnos nem volt időm újabb vendégeket megkérdezni, hogy megtudjam, a sikeres koncertet valójában ők találták ki, ugyanis megkezdődött a hivatalos megnyitó.
„Ma reggel a Brooklyn-hidat láttam, amiről eszembe jutott a mi Lánchidunk” – vezette fel a témát Hiller István. „A kultúra olyan, mint egy híd. Mi hidat akarunk építeni két híd között” – helyezte sajátos megvilágításba az évadot a kulturális miniszter. Végezetül pedig kijelentette, a hídépítés fontos, és abban bárki részt vehet Magyarországon.
Gyorsan megnyugtattam Budapestre készülő ismerősömet, hogy ez csak metafora, és a hidakat a mi országunkban sem lelkes önkéntesek, hanem szakemberek építik.