A médiaművészet már nem valami bizarr perifériája a képzőművészetnek, amit az is mutat, hogy az alkotók a tárgyak felé fordulnak, mondta egy csomó műanyagrobot társaságában Czeglédi Nina médiaművész és kurátor a Where is your art című kiállításon.

 

Nekem viszont nem a médiaművészet nagykorúsága jutott eszembe az integető robotokról, hanem hogy milyen értelmetlen dolog is twitterelni. De ezzel egy kicsit előrerohantam.

 

A twitterelés ugyanis nem látszott, amikor beléptem a Deák Erika Galériába. A terem inkább olyan volt, mint a Szárnyas fejvadász androidmérnökének, J.F. Sebastiannak a nyaralója. Ahol nem posztapokaliptikus félhomályban, hanem szikrázó napfényben kattogtak, zakatoltak és gajdoltak az együgyű robotok. (Lásd filmrészletünket alant.)

 

 

A vékony, matt fekete tartóelemek miatt a robotok ugyanakkor nem emlékeztettek a Nexus 6 feltalálójának kedvenceire, mert míg azok szabadon garázdálkodtak a lakásban, ezek olyan peckesen ültek beobachtungstelléiken, mint valami műtárgyak.

 

Amivel egyébként elütöttek a korábbi prototípusoktól is. Ezen robotok ősei a 2006-os építészeti biennálén tűntek fel, és akkor még a téralakítás volt a feladatuk, azaz környezetük részeiként működtek. A Kibu körül csoportosuló építészek, médiaművészek és nehezen definiálható, de nagyon high tech diszciplinák szakértői kínai elektromos játékokat szedtek szét, alakítottak át és szereltek össze úgy, hogy funkciójuk megváltozott. A plüssmacskák műgyanta téglába öntve nyávogtak, ha valaki kopogott a falon, az elemes kisautók egy hálóra fűzve zizegő mintát alkottak.

 

 

A csoport egy része továbbvitte az ötletet, és plüssállatokat belezett ki, megmutatva a játékokat mozgató robotot, valahogy úgy, ahogy a Terminátor emberi váza alól hántotta le a dramaturgia az emberbőrt, hogy a film végén szembesülhessünk a rideg fémszerkezettel. A különbség csak annyi volt, hogy a kínai játékok belsejében műanyag robotot találtak, amely ahelyett, hogy vadul mészárolna, gombnyomásra illegette magát, lengette végtagjait és valami bugyuta nótát dünnyögött.

 

Az alkotók sorba kötötték ezeket a csupasz műanyagrobotokat, úgy, hogy egy beindításával egymás után a többi is bekapcsolódjon. És végül az egymás mellett álló fura szerkezetek úgy zajongjanak, mintha a Csillagok Háborújában, a lopott robotok kereskedésével foglalkozó Jawák homokjárójában zötykölődnének egy rémes jövőt tartogató robotpiac felé. Pedig ez az egész nem is a Tatuinon, hanem a Margit szigeti Holdudvarban zajlott, ahol a délutáni idillt csak olyasmik zavarják meg, mint a somlói galuska, ami itt a legrosszabb az országban.

 

 

A művészek és interdiszciplináris szakértők (Juhász Márton András, Kovács Gergely, Matúz Melinda, Sterk Barbara) mindenesetre megláthatták a plüssállatokból kiszerelt robotok egyedi báját is, amely végül a mostani kiállításhoz vezetett. Itt már a rideg, olcsó anyagokból gyártott, funkcionalista szerkezetek esztétikája került a középpontba. Nem is alaptalanul, mert ezek a szerkezetek annak ellenére, sőt, éppen azért izgalmasak vizuálisan is, mert a tervezők szándéka szerint soha senki nem látja majd őket. Az esetlenül kapálózó, furcsa hangokat hallató lények mégis sokkal őszintébbek, mint a köréjük varrt, álságosan bumfordi nyulak és mackók.

 

A négy alkotó az esztétikusan installált robotokat végül rákötötte az internetre. Egy általuk, mármint a művészek által írt program folyamatosan szörföl a Twitter posztjai közt, kigyűjti az art szót tartalmazó üzeneteket, majd egy beszédprogram segítségével a robotok hangszórójára továbbítja azokat. A robotok nincsenek kapcsolatban, nem reflektálnak egymásra, önállóan szajkózzák az üzeneteket, így a kiállítás egyúttal az egész Twitter-jelenség idiotizmusára is rávilágít. Mert tényleg, kit érdekel fél mondatokban elmondva, hogy valami ismerősünk éppen mit csinál, majd mit csinál öt perccel később.