A Képgyár szerkesztősége egy emberként örül a Roham magazin most megjelent dupla számának. Így megvan az apropó ahhoz, hogy végre írjunk Magyarország legfurcsább művészeti magazinjáról anélkül, hogy magyarázkodnunk kellene, eddig miért nem tettük meg.
A Roham ugyanis már három éve a piacon van. Igaz, eleinte érthető volt, hogy nem akadt meg rajta a szemünk, mivel az ingyenes lap inkább olyan volt, mint az Albán Kulturális Intézet negyedéves kiadványa. A katonásan tördelt betűfolyamot fekete-fehér képek tagolták, a fiatalosság jegyében pedig volt benne valami ormótlanul megrajzolt képregény is.

A Roham egyébként nem az albán bőrmívességgel és Szkander bég szobrával, hanem sci-fivel foglalkozott. Sőt, még inkább azzal, hogy bebizonyítsa, létezik magyar sci-fi. Nos, vannak emberek akik egész életükben önfeláldozóan küzdenek egy magasztos célért, amiről végül kiderül, hogy semmi értelme. Egyes tudósok évtizedes munkásságukat szentelik egy tétel bizonyításának, ülnek be nap mint nap a mikroszkóp mögé, olvasnak el könyvtárnyi szakirodalmat, hogy aztán rájöjjenek, a tétel mégsem igaz.
A Roham szerencsére nem jutott erre az egyszerre elismerésre méltó, tragikus és végtelenül röhejes sorsra. És nem azért, mert felhagyott volna a magyar sci-fi ápolásával. A Roham írásai többnyire maradtak ugyanolyan kínosak, mint korábban, de melléjük a főszerkesztő,
Korchma Zsombor felvette művészeti vezetőnek
Szöllősi Gézát, aki képzőművészként a hátborzongató preparátumairól vált ismertté, a filmes körökben pedig azzal szerzett nevet, hogy ő csinálta a
Taxidermia őrült preparátorhősének munkáit.
A grafikusok hatalomátvétele
Szőllősi azzal kezdte munkáját, hogy fiatal képzőművészeiből és grafikusokból gyűjtött maga köré grafikuscsapatot. Átszabták az újságot, és legalább olyan szabadon kezdtek garázdálkodni az oldalon, mint a sci-fi írók. A különbség az volt, hogy az az inkoherencia, szétesettség, ötletszerűség a művészet ezen ágában valahogy mégis jobban mutat. Vagy csak a meghívott művészek tehetségesek, ezt nem tudjuk, de nem is fogunk a kérdésnek évtizedes kutatást szentelni.
A lényeg úgyis az, hogy az újság a montázsokkal, máshonnan vett képek újrafelhasználásával, falfirkaszerű betétekkel a magyar lapok legprogresszívebbje lett. Kedvenc majomfestőnk,
Stark Attila minden számban csinál egy képregényt arról, hogy sürgeti a főszerkesztő a leadással, de neki nem jut eszébe semmi. Igaz, ezt az lketszagú mesét meg nem unható bájjal közli. A régebbi számokban volt kihajthatós középső lap egy furcsa figura agyában tett, kaotikus utazásról is.
Szöllősi Géza a cikkek melllé gyártott színes, montázsalapú illusztrációi mellett a dupla számban egy olyan képregénnyel jelentkezett, amely még szerkesztőségünk tagjait is meglepte, pedig egy közös kiránduláson mi megtekintettük a művész disznóbelsőségből varrt pinagyűjteményét.
Mivel a mostani szám a külföldi fesztiválvendégek miatt kétnyelvű, talán sikerül levetnünk a magyarokról kialakult sztereotipiákat. A pinaplasztikázó nő meg a fülét elvesztő kislány furcsa szimbiózisának történetét olvasva, amelyet a dilettáns magyar sci-fik után kapnak az arcukba az érdeklődő külföldiek, biztos nem lovasnemzetként fognak ránk gondolni.
Az országimázs iránt aggódókat megnyugtathatjuk, hogy a művész nem minden számba készít képregényt. És munkáit amúgy is ellensúlyozzák Baranyai András bumfordi figurákkal rajzolt oldalai, amelyek a propagandaplakátok naivitásával és egy folyamatábra feszességével bontanak ki bizarr történeteket gyárból elbocsátott szendvicsfeltalálókról. A lapon dolgozik még a festőként nevet szerzett Győrffy Lászó, a pixelgrafikában utazó Kárpáti Tibor, és a groteszk alakokat rajzoló Vidák Zsolt is.
Mielőtt meghökkennénk, hogy a konzervatív izlésű hazai fogyasztók éveken keresztül életben tartanak egy ilyen, még a fejlett vizuális kultúrával rendelkező országokban is elfogadható lapot, meg kell említenünk, hogy a magazin ingyenes, és számunkra sem világos, miként képes reklámok nélkül működni ennyi éve.
A Roham mindenesetre a legkülönbözőbb stílusú művészek együttműködésének köszönhetően a trash mintamagazinja Magyarországon. Ami sokat jelent, mert éppen ezt a káoszra és esetlegességre épülő stílust nehéz úgy csinálni, hogy a végeredmény mégis kezelhető, olvasásra is alkalmas lap legyen. Igaz, ez utóbbi funkciót egyelőre sajnos nincs min gyakorolni.