A Modem nevű kortárs múzeumnak két hibája van. Az egyik, hogy úgy néz ki, mint egy vidéki pláza, a másik pedig, hogy Debrecenben van, nem pedig abban a városban, ahol élek, és ezért nem tudok hetente elmenni, hogy körülnézzek, éppen mivel jöttek elő.
Ellenben egyáltalán nem baj, hogy egy várúr énképével rendelkező polgármester ténykedik a Modem felett, továbbá, hogy maga az igazgató is hasonló mentalitású figura, aki miután eltávolította az elismert szakembereket, maga kezdett kurátorkodni.
Sőt: a páros nem várt izgalmakkal dobja fel a kortárs képzőművészet kimért és intellektuális műfaját.
Gulyás Gábor igazgató legutóbb például kiállítást szervezett Esterházy legendás regénye, a Kis magyar pornográfia kiadásának huszonötödik évfordulójára, amelyre érkezett egy Kósa Lajos-mellszobor is. Gulyás a szobrot elfogadta, sőt megvásárolta a múzeum számára. Kósa Lajos polgármester saját mellszobrával szembesülve az utolsó pillanatban azonban berágott, és letiltotta a mű kiállítását. Országos botrány. Gulyás benyújtja lemondását, a kiállító képzőművészek visszalépnek, a sajtó a polgármesteri cenzúrával van tele, a közönség remekül szórakozik.
A kurátorjelmezes szuperhős beront
De nem csak a röhögés. A Kósa-szobor több a botránynál. Tökéletes válasz a Kis magyar pornográfia című kiállítás kérdésére: „Az elmúlt húsz év, az új magyar demokrácia megteremtésének időszaka kusza és botrányosan durva volt. Mi történt ebben az országban? Mi történt ebben a Rendszerben?” – szól Gulyás igazgató bevezetője.
A szobrot alkotó Gerhes Gábor ráadásul szerencsére mindenfajta kinyilatkoztatást kerülve felelt. Elindított egy folyamatot, majd hátradőlve várta, mi lesz a végeredmény.
Kattintson ide, ha teljeskörű képet alakítana ki magában!
A fotográfusként közismert alkotó vérbeli konceptuális munkával állt elő, olyan tisztaságú alkotással, amely mellesleg a mit jelent a konceptuális művészet című középiskolai órán tökéletes magyarázat lehetne a nebulóknak.
Először is felkért egy alkalmazott szobrászt, hogy valami semleges sajtófotó alapján készítse el Kósa Lajos debreceni polgármester másfélszeres életnagyságú mellszobrát. Figyelem, a műalkotás nem a szobor, hanem csak a művet mozgásba hozó első dominó.
A folyamat beindult: a polgármester reflexből túllépett hatáskörén, magára öltötte kurátorjelmezét, berontott a múzeumba, és azt kiabálva, hogy ez az ő városa, visszavonatta a művet.
A következmények most nem érdekesek, olvassa el itt, ha nem készült fel, és otthon hagyta az uzsonnáját is.
A lényeg az Esterházyt idéző abszurditás: Kósa azzal érvelve, hogy nem szeretné, ha kiskirálynak tűnne, aki a város múzeumában saját magáról készíttet szobrot, kiskirályként lépett fel.
Gerhes munkája precízen rajzolta ki Magyarország jelenlegi, paternalizmuson, urambátyámságon, hatalmi pozíciókon alapuló rendszerét. Munkájával kétségkívül ellopta a show-t az összes többi jó nevű kollégája elől, ami azért meglepő, mert a kiállításon lapul még egy remek és botránygyanús munka. Wahorn Andrásé. Amiből nem lett országos hiszti, pedig lehetett volna.
A kecske jóllakik
Wahorn néhány köbméter fagerendát állított ki Nők a tetőn címmel. A mű még az edzett kortárskiállítás-látogatót is meglepi. A halom gerendára papírcetliket ragasztott, felfirkált női fejekkel, abban a stílusban, amiben telefonálás közben szokott alkotni az ember.
A magyarázatot a művész falra függesztett tájékoztató táblája adta meg, amely szerint a faanyagot azért vásároltatta a múzeum által biztosított pénzből, hogy a kiállítás után saját házának megroggyant fészerét hozza rendbe belőle
„Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad” – írja a végén azzal a hátba veregetős kedélyességgel, amivel önkormányzati mutyisták, politikusok, pályázati szörfölők szokták megmagyarázni, hogy hatalmas lopásnak tűnő húzásuk valójában miért nagyon jó mindenkinek.
Bár a munka Gerhesénél szimplább, azért benne volt az a kraft, ami egy kiadós az én adóforintjaimból kezdetű felháborodáshoz vezet. Ha már a nagyhalakat olyan kevés sikerrel leplezi le az állampolgár, legalább egy ügyeskedő képzőművészbe had rúgjon bele.
Menza
A kiállítás többi része is érdekes, de a jó nevű művészek többsége inkább csak a kötelezőt hozta azzal, hogy a könnyebb végén fogva meg a témát a puha diktatúra visszásságaival foglalkozott.
További fotók tömkelege a puha diktatúráról >>>
Jók voltak a nagynevű íróhoz szoros szálakkal kötődő Esterházy Marcell arany raklapon álló, gravírozott ételhordói, túrós csusza, lebbencsleves és ízes bukta feliratokkal. A menza apoteózisa frappánsan mutatott rá a kádári nosztalgia nonszenszségére, hogy miként lesz a vizes grízes tésztából az évtizedek alatt egy szerethető világ jelképe.
A többiek inkább csak megjelenítették a diktatúra fullasztó légkörét. Baglyas Erika egy kijárat nélküli doboz végébe futó vörös szőnyeges lépcsőt készített. feLugossy asztallap nélküli asztalokból, üres öltönyökből rakott össze hivatalt, amelyben monitorokon peregteka kispolgári lét mennyországát megvillantó képek, a könnyed dekódolást kedvelő látogatók örömére.
Csontó Lajos amorf formákkal benőtt asztalai a cenzúrát idézték meg. Kicsiny Balázs ajtó nélküli, pepita szobájában halottan fekvő pepita festő installációját már nem is értelmezzük, ahogy Eperjesi Ágnes vizuálisan megkapó, hullafehér, üveggömbbe szorított, a „Nem ér a nevem, káposzta a nevem” feliratú káposztafejeit sem.
Klikkeljen egy jót!
Nagy Krisztánál álltam csak meg kicsit hosszabban. A festőnő ugyanis remekül idézte meg a puha diktatúra és jelenlegi helyzetünk kapcsolatát.
Igaz, festménye a szokásos, önmagát meztelen pózokban mutató, könnyed vonásokkal megfestett vászon volt, ami bármilyen más tematikájú kiállításba ugyanígy elsüthető lett volna. Nagy Kriszta sokkal erősebbet alkotott azzal a nyílt levéllel, amit a Kósa-büsztöt övező vihar után küldött szét. A festőnő sérelmezte Gerhes akcióját, és úgy vélte, egy ilyen rendes polgármesterrel, aki ennyi pénzt szán kultúrára, senkinek nem szabadna szívóznia.
