Futurisztikus üvegforma materializálódott a Kálvin téri aluljáró felett, ami olyan hatással volt rám, mint Neóra a piros kapszula. Körbenéztem, és szürreális térben találtam magam.

Nem arról volt szó, hogy a fejemre esett az egyik szerelés alatt álló üvegpanel, nem is az építmény kinézete hatott sokkolóan. A póklábakon álló üveglencse inkább izgalmas formájú szerkezet volt. Viszont valószínűleg ez volt az az utolsó építmény, amivel a Kálvinon egy négyzetméterre eső stíluselemek száma átlépte a tolerálható küszöböt. Az érzékeim kitágultak, és rádöbbentem, a Kálvin tér lassanként Budapest legkaotikusabb, legátgondolatlanabb, legbizarabb terévé vált.

Az űrrovarok találkozása Ráday Mihállyal

Az aluljáró lépcsői felett trónoló tetőzet önmagában izgalmas formájú építmény. Érdekes a csúcstechnológiás üvegfelületek és a szecessziót idéző ívekben hajló lábak kettőssége és harmóniája. Az ívek és gömbölyödő felületek játékára épülő szerkezet azonban a nagyon szögletes üvegépületek közt olyan idegenül fest, mintha az űr mélységeiből érkezett óriás százlábú lenne, ami azért guggolt a metrófeljáró fölé, hogy kényelmesen felnyalja a mit sem sejtve érkező utazóközönséget.

A jelekből biztosnak látszik, a Kálvin tér lesz az a hely, ahonnan az intergalaktikus rovarok megszállják a bolygót. Nem sokkal arrébb, a villamosmegálló felett ugyanis már régebb óta időzik egy kifejlett példány. A felnőtt űrszázlábú a hossza miatt elvesztette azt az esztétikus jellegét, amivel a közelmúltban leszállt gyermeke még rendelkezik. Alakja inkább piskótára emlékeztet, és a szecessziót idéző formavilág is olyan mesterkélt, mintha a tervező arra számított volna, magyarokon kívül más úgysem bukkan fel soha a téren.

Mindez azonban még mindig tolerálható lett volna, ha a várostervezők egy időutazásban hívő kis csoportja nem került volna időlegesen erőfölénybe a Városházán.

Hogy pontosan milyen intrikák zajlanak a hivatalban, nem tudjuk, de nyilvánvaló, hogy a háttérben még a méregkeverést is bevető, piszkos hatalmi harcok dúlnak. A múlt szerelmesei ugyanis a hightechhívő tervezőket félresöpörve elérték, a kortárs tetőzet mellé XIX. századi, kovácsoltvas oszlopokat imitáló jelzőlámpákat állítsanak.

Bár vasgombos oszlopra szerelt jelzőlámpa nem létezett a múltban, a várostervezési szakembereink hiszik, hogy egy ügyesen tendereztetett időgép vásárlása után visszautazhatnak az időben, jól meghonosíthatják a praktikus találmányt, és így jelen korunkban nem lesz olyan bizarr az összhatás, mintha barokk stílusú villamosokat akarnának bevezetni.

A kandeláberfetisiszták kihasználták átmeneti erőfölényüket, és szabad tombolásba kezdtek a Kálvinon. A teret megszórták álrégi villanyoszlopokkal is. A girlandos kovácsoltvas oszlopok valóban megidézik az elmúlt boldog kort. Csak annyitól kell eltekintenünk, hogy akkoriban nem acélból készültek ezek az oszlopok, nem húsz méter magasak voltak, a gázlámpát imitáló üvegbúrában pedig tényleg gáz világított, nem elektromos fényforrás.

Az összképet tovább színesíti, hogy a klikk ereje nem volt elég a jelen teljes eltörléséhez. A téren megmaradtak az eredeti egy- és négykaros villanyoszlopok, amiket nyilván azért nem szeretnek a városvédők, mert egyszerűségükkel beleolvadnak a környezetükbe.

Nem kétséges, a kandeláberesek mindent megtesznek majd azért, hogy az írmagját is elpusztítsák a modern lámpaoszlopoknak. Kérdés, hogy mit fognak tenni az üvegépületekkel, amelyek előtt úgy mutatnak az álkovácsoltvas girlandok, mint Kiszel Tünde egy atomreaktorban.

Ha a kandelábermániákus városvédők győznek, porig rombolják a két irodaházat? Ha a modernistáknak sikerül mérgezett kávéval kiiktatni a szomszédos irodákban körmölő ellenfeleiket, bevezetik a mágnesvasutat, esetleg ledózerolják a múlt századi épületeket? És mi lesz a tér képét évtizedek óta romboló panelszállóval, a Hotel Koronával?

A Kálvin tér kétségkívül a főváros egyik legizgalmasabb terévé kezd válni, ahol a Városháza bármely alkalmazottja megvalósíthatja elképzeléseit.