"Azok közé tartozol, akik nem akarnak semmi különöset, de amellett szívesen kiállnának?"

Részlet a szervezők felhívásából

„Mit akarunk? Semmit! Mikor? Soha!” A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) előtt gyülekező tüntetők hosszú percek óta skandálják követeléseiket, amelyek azonban nem találnak meghallgatásra. A hivatalból senki nem merészkedik elő, hogy átvegye a petíciót, és kísérletet tegyen a párbeszédre.

Pedig követelésből van elég. „Holnap legyen tegnap!” „Oszlassanak fel!” „Nagyszínpad!” „Gyök alatt van itt mindenki, tessék már négyzetre emelni!”

Kattintson ide, és nézze meg, miért érdemes tüntetni!

A további transzparensekből a tüntetők holisztikus eszmerendszerére következtethettek volna a KSH érdeklődő illetékesei: „Éljen a giccs”, „Ebédelni mentem”, továbbá „Fej, tor, potroh!”

„Nem azért jöttem Magyarországra, hogy a Turullal dolgozzak. Véletlenül vettem észre a szobrot, amikor busszal a Budai hegyekbe tartottunk. Egyébként a Szoborpark szobraival foglalkoztam, ott kinn töltöttem minden időmet” – mondta az Indexnek Liane Lang brit képzőművész, akit azután kerestünk meg, hogy máshol csak a műértő közönséget megmozgató munkái közül az egyik nálunk politikai hatást, vagy még inkább hisztériát váltott ki. 

Lang múlt csütörtökön látogatott el a szoborhoz, ahol a köztéri szobrokat átértelmező koncepcióját folytatva kiegészítette a szobrot. Egy műkezet helyezett a madár csőrébe és az akcióról fotókat készített. Cikkünk megjelenése után náci portálok felháborodott cikkeket jelentettek meg, amelyek szerint egy zsidó nő szándékosan megsértette a magyarság legfontosabb jelképét. Hétfőn néhány szélsőjobbos disznólábakat helyezett a Dunába lőtt zsidóknak emléket állító rakparti bronzcipőkbe. Amire szerdán és csütörtökön rasszizmus elleni tüntetések szerveződtek.

„Annyit tudtam, hogy egy nemzeti szimbólumról van szó, de fogalmam sem volt a szobor és a turul ellentmondásos történelméről és hátteréről” – mondta Lang, hangsúlyozva azt is, hogy a Turul véletlenül került képbe.

A művészet az élet tükre-e, vagy micsoda?

Woody Allen

Könnyű zakóba és drapp kosztümbe öltözött pár lépked a motoros jachtra vezető lépcsőn. Lehetnének neves filmsztárok is, de ez senkinek nem tűnik fel, mert a csatorna partjánál áll még egy tucat űrhajókról mintázott, ugyanilyen fehéren csillogó bárka, a sétányon hullámzó tömegből pedig bárki elindulhatna egy slusszkulcsot pörgetve az egyik felé.

Kora június van, még nincsenek turisták, a képzőművészeti biennále megnyitójára érkezett pár ezer ember foglalja el Velencét.

Kattintson ide, és nézze meg a teljes biennálét széles vásznon!

Könnyed hangulatban, extravagáns, világoskék csíkos öltönyökben, selyemkosztümben, laza ingekben, szofisztikáltan underground ruhákban áramlanak a tengerparton. A Sóhajok hídját megvette a Sisley és beborította háznyi reklámokkal, a csatornán egy ausztrál pár érkezik motorcsónakkal, biennálés katalógussal a kezükben, de partra lépve lerogynak az egyik kávézóban. „Állítólag itt van Jack Nicholson” – mondja Bálint, a híres képzőművész, akit egyszer még az egyiptomi kulturális miniszter is megfenyegetett.

Aztán arról beszélünk, hogy skanzen-e Velence, vagy sem, de ez mindegy is, mert közben elborít minket az éppen nyíló jázmin illata, és innentől persze egyértelmű, hogy egy nagy buborékban vagyunk, ami csak minőségi kávészállítmányok révén kapcsolódik a világ többi részével. Egyébként pedig semmi köze azokhoz a területekhez, ahol lehangoló és unalmas, úgynevezett problémák foglalkoztatják az embereket.

Érthető, hogy éppen ezen a helyen gyűjtik össze kétévente a világ képzőművészeti objektumainak krémjét, hiszen itt tényleg nem zavarja a műélvezetet az állandó siránkozás, a gazdasági, társadalmi és magánéleti bénázás. A Velencei biennálén felépítenek egy párhuzamos valóságot, mert sokkal jobb egy hatalmas parkba telepített pavilonok közt sétálva tanulmányozni a Föld különböző részeinek helyzetét, mint ott, ahol a fülünkbe szuszog, vagy sír valaki, aki ráadásul kínosan tavalyelőtti stílusban öltözködik.

"Sosem szoktam elvállalni kiállítások megnyitását, mert akkor később az összeférhetetlenség miatt esetleg nem tudnék róla írni" - mondtam az Inverz című kiállítás egyik művészének, Horváth Katalinnak, aki mellesleg az Index egyik dizájnereként két és fél méterre Counter strike-ozik tőlem.

"Nem kiállításmegnyitóra, hanem záróra kérünk fel, mert a kiállítás egésze fordítva folyik" -érvelt ő, amire nem tudtam mit válaszolni. Visszaültem, hogy megírjam a szöveget, amellyel a Képzőművészeti egyetem tizenegy intermédiás diákjának kiállítása zárul, hogy aztán még 8 napig megtekinthető legyen a Trafóban.

Az univerzum történetének egyik fő jellemzője, hogy a dolgok egy irányban történnek, mégpedig a múltból haladnak a jövő felé, és ami megtörtént, azt már sosem lehet visszafordítani. Ez egy kellemetlen dolog egyébként, mert emellett sajnos senki nem rendelkezik a jövőbe látás képességével sem, tehát a döntéseinkben a megérzéseinkre, más szóval a vak véletlenre kell hagyatkoznunk.

Felhívjam-e őt, vagy várjam, míg ő felhív? Döntünk, és aztán kiderül, hogy pont fordítva kellett volna.

A tapasztalt kiállításlátogató nem számít olyasmikre, hogy a megnyitókon majd létkérdésekkel szembesül, hanem helyette rég látott ismerősökkel, vidám vagy búskomor képzőművészekkel kerül kapcsolatba, valamint olyan információkkal, hogy a neves festő összeköltözött egy bohém állatidomárral, vagy hogy a filckupakokból dolgozó szobrásznő kiköltözött Izlandra, ahol egy gejzírben ejtőzve árulja a műveit, és rengeteget keres.

Ezért is volt meglepő, mikor egy távolról, hunyorogva is blöffnek tűnő kiállításról derült ki, hogy izgalmas, szerethető és ráadásul egyáltalán nem köldöknéző produkció. Sőt, legfőbb jellemzője a földhöz ragadtság.

Elszórakozták a hitelt

Lőrinc Lilla képzőművészeti egyetemista korában nyúlt először a diákhitelhez, és rögtön ráérzett az ízére. A családja tudta nélkül vette fel az egyre nagyobb összegeket, hogy aztán az egészet elszórja. "Semmi szükségem nem volt rá, nem szenvedtem hiányt, a családom támogatott. Nem költöttem okos dolgokra, főleg nem a hagyományos értelemben vett tanulmányaimra. Csupán a "miért-is-ne" vitt rá, hogy igényeljem, valamint a szülői felügyelet alól kiszabadult felelőtlen és szélsőséges gondolkodásom. A szabadság hamis látszata. A pénz nagy része szórakozásra folyt el" - írt önmarcangoló őszinteséggel erről az időszakáról.

Évek tétlenkedése és hezitálása után megvalósult az első olyan fejlesztés, ami a város sajátosságaira épül, de emellett teljesen egyedi, izgalmas és szórakoztató is. A Pécs 2100.hu internetes oldal ráadásul sokkal realistább, mint az eddigi próbálkozások. Számolnak a város és az ország helyzetével, mentalitásával, így az érdeklődő európaiakat olyan programokkal várják majd, mint:

Ivóverseny: "A rendezvény látogatóinak ingyenes programokkal kedveskedünk. Lesz ingyen só, ingyenes borszagolási lehetőség, a megmaradt üres műanyagpoharakat haza lehet vinni, s a kulturális sokszínűség iránt érdeklődők beszélgethetnek az alkoholszagra odagyűlő hajléktalanokkal is. Többször élőben bejelentkezik majd webkamerán a svájci, a belga és a bolgár Való Világ győztese!"

Mandula gyermekkórus kedves kiselőadása: "Fontos a kórus számára, hogy népszerűsítsék a lakótelepeket, dalaikban a panelház, a lebetonozott játszótér, mint érték jelenik meg, ezzel is utalva Kádár Jánosra, akit példaképüknek tartanak."

Cthulhu Uránváros: "A kultúrák közti párbeszéd jegyében egy világokon, és párhuzamos dimenziókon átívelő projektet fogunk megvalósítani Pécs reprezentatív mintalakótelepén, Uránvárosban. Esténként színdarabokat adnak elő aranyos kisiskolások Lovecraft novelláiból, felvonultatva azt az elképzelhetetlen borzalmat, amire még csak gondolni sem mer senki."

Lenéztem az óriási pillérek közt derengő mélységbe, arcomat megcsapta a föld gyomrának hidege, és tudtam: metrót fúrni lélekemelő és mágikus tevékenység. Olyasmi, mint felépíteni Stonehenge-et vagy megrajzolni a Nasca-vonalakat. Monumentális, a létezés peremét érintő beruházások ezek, amelyeknél természetes, hogy nem firtatja az ember, van-e értelme az egésznek, vagy hatalmas pénzkidobásról van szó, és tényleg a villamoshálózatot kellett volna fejleszteni inkább.

Kattintson a leleplező fotódokumentációhóz!

A budapesti metróépítők előtt nyilván az a vízió lebegett, amikor a távoli jövő emberei rábukkannak az óriási, betonnal bélelt üregekre és csövekre. Tekintetüket végighordozzák a kuszán elrendezett, gigantikus betonpilléreken. Összenéznek, és szavak nélkül is ugyanazt gondolják: ezekben a furcsa építményekben fogalmazta meg holisztikus világelveit az ősi, azóta eltűnt civilizáció. 

 Az EP-választások, a józan magyarság és a fogápolás terjedése. Ezzel azonosítanák Magyarországot azok az olvasóink, akik ötleteket küldtek be legutóbbi felhívásunkra. 

 A hetedik kerület az áron alul eladott épületekkel, ledózerolt régi házakkal, és a helyükbe felhúzott igénytelen panelekkel betonozta be magát az építészeti közbeszédbe, úgyhogy amikor a Dob utcában megpillantottam a sárga és fehér falanszter, akkor egyből páradús vízió jelent meg a szemem előtt.

Kattintson a többi képhez!

Egy Kajmán-szigeteki offshore cég komfortos bádogviskóját láttam, ahol betanított gyermekmunkások szakmányban rajzolják a kelet-európai ingatlanfejlesztések tervrajzait, kis kezecskéikkel serényen húzva a vonalakat, hogy kész legyenek a reggeli műszakra, mert onnantól sportcipőket varrnak, amihez több fény kell. 

Olvasóilevél-írók visszatérő panasza, hogy a magyarok szinte beteges módon ostorozzák magukat, nem büszkék az eredményeikre, és a legszebb, árvalányhajjal szegélyezett utunkon is csak a kátyúkra figyelünk. Nem mentség, de úgy tűnik kevésbé nagy múltú, és nyilván érdemtelenül túlértékelt nemzeteknek sem csak a flittereső és tűzijáték jut az eszükbe, ha saját valóságukat kell egy képben összefoglalni.

Legalábbis erről tanúskodnak a papermag.com című lap új Amerikát bemutató imázsötletei. A magazin arra kért fel neves kommunikációs szakembereket és művészeket, hogy készítsenek képet, amely arra a kérdésre válaszol: Hogyan márkáznád újra Amerikát?

A Szegeden alakult Magyar Kétfarkú Kutyapárt vezetője néhány zseniális street art munka után hivatalosan is megjelent új lakhelyén, Budapesten. A Király utcai Boulevard és Brezsnyevben rendezett blöffkiállítást.

A fedőtörténet szerint a Na ez az! Budapesten látható először Európában. Ez a bemutató egyúttal egy bizonyos Andy Duchamp akadémiai székfoglaló kiállítása is. A Gertrude Stein-díjas kurátor, aki szkatovizuális projektjével híresült el, úgy tűnik erős hatást tett a magyar közönségre. Az általa összeválogatott művészek őszinte lelkesedést váltottak ki a közönségből.

"Az esztétika a gyenge emberek önigazolása" - állította az egyik lelkes befogadó, ami misztikusan hangzik ugyan, de érthető lesz, ha megnézi filmünket, ahol a művész leleplezi a trükköt.

Nézze meg az épületeket több oldalról >>>

Világsztárokat eddig legfeljebb nagy magyar kiállítóhelyek, a Szépművészeti múzeum vagy mondjuk a Műcsarnok mutatott be a magyar képzőművészeti életben. A trend úgy tűnik most változik, mert péntek este nyíló kiállításával Budapest egyik legkisebb kortárs művészeti galériája csatlakozik a sztárkiállítások kultuszához. A Boulevard és Brezsnyev galériában (Király utca 46.) nyílik ugyanis a londoni Tate Modern Gertrude Stein-díjas kurátorának, Andy Duchampnak új kiállítása.

Budapestet olyan mennyiségben lepik el az új irodaházak, hogy nem halogathatjuk tovább, és foglalkoznunk kell a dermesztő felhozatal legbizarrabb példányaival. Ahogy azonban a világgazdasági válság kibontakozik, mint valami többszáz részes szappanopera, az emberben akaratlanul hatalmasodik el a vágy az úgy nevezett jó hírekre. Úgyhogy először inkább a téma pozitív oldalára koncentráltam, örömhírként megjegyezve: a válság éppen az építőipari szektort érinti a leginkább, így abban legalábbis biztosak lehetünk, hogy a közeljövőben kevesebb pusztítóan igénytelen betonsiló jelenik meg a városban.  

Ezen túl pedig feltúrtam a friss termést, hogy előhalászhassak négy olyan épületet, amelyek egy harmadik világon túli nagyvárosban is megállnák a helyüket. Ne számítsanak építészeti bravúrokra, lehengerlő megoldásokra, vagy paradigmaváltásra. A mezőnybe már némi arányérzékkel, mértéktartással és fél óra gondolkodást igénylő kreativitással be lehetett kerülni. 

 

Művészetek irodaháza

 

Az említett arányérzék persze a kulcsa az egész építészetnek, de ez messzire vezet, úgyhogy inkább képzeljük el azt az irodaházat, amit egy forgalmas és jellegtelen budapesti út mellé, egy hosszú és nagy telekre terveztek. Ha beleborzongtak a műkő lábazattal megbolondított monstrum víziójába, akkor már érteni fogják lelkesedésemet.

 

Nézzen képeket az irodaházakról nagyban >>>

 

Aki egyszer megnézett egy CT-vizsgálatnak alávetett Mc Nuggetset, biztos lehet benne, hogy ez a világ egyik legpszichedelikusabb tápláléka, amiről azonban hasonló bizonyossággal állítja aztán, hogy nem rendel belőle többet. A kompjútertomográfba fektetett Barbie babáról is kiderül, hogy valójában démoni figura, parázsló, kígyóhajú gorgó. És egy plüssmackó is olyan, mintha valami misztikus mese egyik főszereplője lenne.

A mindennapi képek mögötti valóságot egy amerikai művész, Satre Stuelke fedezte fel, amikor hirtelen ötlettől vezéreltetve beiratkozott egy egészségügyi főiskolára. Az egykor képzőművészeti iskolán tanító művész harmadéves orvostan-hallgatóként kapott lehetőséget arra, hogy használja az intézet költségesen működtethető berendezését. a 44 éves Stuelke különböző kulturális ikonokat helyezett a gépbe, amely 2-500 képszeletet fényképez minden egyes darabról. A végeredmény az ismert tárgy egy teljesen új képét mutatja.

Kritikusok mindenesetre megjegyzik, nem biztos, hogy a kísérlet képzőművészetként értékelhető, lehet, hogy csak vizuálisan izgalmas dolgokat, magyarul eye candyt gyártott az amerikai művész. Stuelke, aki 2007-ben készítette az első felvételt egy előrecsomagolt ételről, annyit mondott a The New York Times-nak: "Néhány felvétel egyszerűen csak gyönyörű. Végül is ki gondolta volna, hogy egy halom csirkeszárny lehengerlő kinézetű lehet?"

További képek és info a Radiologyarton.

Nézze meg az összes izgalmas munkát egyben, nagyban! >>>

A politikai graffiti nem az, amikor valaki alkoholos filccel felírja a buszülésre, hogy Gyurcsány takarodj, vagy hogy Orbánnak nincs is programja.

A politikai graffiti ennél ötletesebben, a helyzetre és a környezetre reflektáltan foglalkozik aktuális kérdésekkel. A politikai graffiti egyébként a demokrácia két szélsőséges pozíciójában jellemző.

1. Azokon a helyeken, ahol benne van a köztudatban, hogy mindenki beleszólhat az ország ügyeibe. A túl erős igazságérzettel rendelkezők pedig firkálnak is a témában, azon az alapon, hogy szerintük a köztereken nem csak annak van joga az arcunkba nyomni az üzenetét, aki elég pénzzel rendelkezik.

2. A másik végletet pedig azok az országok jelentik, ahol az embereknek nincs más lehetőségük, hogy elmondják, szerintük a politikusok lopnak, az ország pedig a teljes csőd felé halad.

„Ebben az országban nem könnyű bármit is keresztülvinni, mert nincs két ember, aki ugyanazt akarná.” „Szakértők megállapították, hogy a gazdasági helyzetünk Európa legrosszabjai közt van.” „Nálunk lehetetlen bármit titokban tartani, mert elképesztően pletykásak az emberek, minden kiszivárog.”

 A múzeumok fő feladata a közkeletű elképzelésekkel szemben nem a szórakoztatva nevelés, vagy egyszerűen a szórakoztatás,  hanem hogy műtárgyakat gyűjtsenek, ezeket feldolgozzák és rendszerbe illesszék. Végül pedig kiállítsák, kölcsönözzék, és így járuljanak hozzá a téma, a kor megértéséhez.

Ezek persze közhelyek a világ boldogabb felén, nálunk azonban évtizedekig a gyűjtemény feldolgozására, a tudományos munkára helyezték a hangsúlyt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az üres termekben állandó kiállítások porosodtak, miközben a szakértők az irodákban kávéztak, leveleztek, dumálgattak, és csak azért nem szörföltek a neten, mert akkor még nem volt olyan. 

Néhány évvel később pedig váratlanul a nézők becsábítása, a rekord látogatószám lett a szlogen. A tudományos munka megszűnt, vagy el sem indult, a művészettörténészek, múzeulogusok pedig úgykezdtek röpködni a világban, mint a multimenedzserek, hogy külföldön összerakott sztárkiállításokat szervezzenek a hazai piacra.

Gyűjt, feldolgoz, prezentál

Nem lepődtem meg, hogy a Londonban rendezett kortárs kínai kiállításon nem tusfestmények vagy agyagszobrok fogadtak, hanem robotirányítású nyugdíjasok. Az ugyanis már közhely, hogy a jelen kínai képzőművészete rövid idő alatt a világ élvonalába került. A kommunizmus ellenére Pekingben és Sanghajban tobzódnak a kortárs galériák, a képzőművészek pedig - egyébként érthetetlen módon - önkritikus, izgalmas, technológiai eszközöket és modern anyagokat is használó műveket készítenek. A művészeti vásárokon pedig, legalább is amíg a válság nem döntötte romba a piacokat, szárnyaltak a kínaiak árai.