„Megpróbáltunk transzparens épületet tervezni, abban az értelemben, hogy nem takarjuk el, mi is zajlik valójában a falak mögött.” A két japán építész szavaiban volt valami baljós felhang, de amikor megpillantottam a Dél-Manhatten egykori raktárépületei és téglaházai fölé emelkedő tornyot, megértettem, mire célzott Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa múzeumépületük átadásakor.

A graffitit a modern városok katasztrófái közt szokták emlegetni, teljesen helytelenül. A falfirkások már a középkorban is aktívak voltak, és egyesek számára tényleg semmi nem volt szent. A Guardian újságírója egy 1644-es festményre hívta fel a figyelmet, aminek sarkában a kor graffitise látható. Pieter Saenredam holland festő egyébként nem a középkori szubkultúrák festőjeként volt közismert, így nem ábrázolt fakerekű gördeszkával back flipelőket, sem pedig freestyle-ozó kobzosokat. Témái jellemzően a holland épületek, templomok belső terei voltak. Ez utóbbiakat olyan precizitással vitte vászonra, hogy a festő manapság valószínűleg látványtervek grafikusaként keresne szép összegeket.

Bojár Iván András korábban a város és az építészet progresszív kritikusaként volt ismert. Ezért is lepődtem meg, amikor a Szeretem Budapestet elnökeként kandeláberhívő városvédők, frusztrált nyugdíjasok és harcos családanyák élére állva graffitiellenes mozgalommá tette a város felvirágoztatásának céljával létrehozott szervezetet. Felesleges lenne tagadni a várossal kommunikáló művészet, a graffiti iránti vonzalmamat. De minden ilyen lelkesültség nélkül is furcsának tűnt, hogy a Budapest felemelkedéséért küzdő szervezet éppen az egyik legmarginálisabb, bár nyilván sokakban felháborodást keltő problémát tűzte zászlajára. Nem pedig olyan, valóban tömegeket érintő, és a város fejlődését alapvetően befolyásoló ügyekre szálltak rá, mint például a kritikus szmoghelyzet, a zöldterületek beépítése, vagy éppen a történelmi városrészeket elpusztító ingatlanpanamák. 

Mikor a fővárosi városképvédelmi tanácsnok egy graffitiról szóló kiállítást nyitott meg Angyalföldön, nem bírtuk tovább, és letámadtuk kérdéseinkkel. 

Nem gondolja, hogy ha tenni szeretnénk a városainkért, akkor nem a graffitivel kellene kezdenünk? Ha valaki valóban javítani akar a helyzeten, és nem mondjuk imázsépítésre alkalmas PR-akció a célja, akkor könnyen találhat valóban égető, és társadalmi összefogásért kiáltó problémákat. Igaz, ezen ügyekben nem néhány bőnadrágos sráccal kerül szembe a mozgalmár, hanem befolyásos üzletemberekkel, politikusokkal. 

Nem a falfirka-eltávolítás volt az első kezdeményezésünk. A vadplakátok felszámolásával kezdtük a munkát, és ezzel gyorsan nagy sikereket értünk el. Egyébként pedig nem igaz, hogy a falfirkaellenes küzdelem látszatpróbálkozás. A falfrika önmagán túlmutató jelenség, ugyanis szoros átjárást jelent a problémák közt. Végső soron bűncselekmények létrejöttéhez vezet, amire Malcolm Gladwell könyve, a magyarul is megjelent Fordulópont című munka is rámutat. New York vezetői ebből dolgoztak, amikor felszámolták városukban a hírhedt bűnözést. Nemrégiben az Economistnak is megjelent egy cikke a témában, amely szerint kimutatható, az olyan városrészekben, ahol az elhanyagoltság nyomai jelennek meg, például a falfirkák, vagy egy betört ablak, növekszik az egyéb bűncselekmények száma is. (Ezt hívják betört ablak teóriának. A szerk.). Szóval annyit tudok mondani, hogy a patkányt tarthatja valaki egyébként kedves állatnak, de ha pestist terjeszt, akkor sajnos muszáj kitalálnunk valamit ellene.

A falfikra összetett jelenség, sokféle értelmezése lehet. Azonban ma Budapesten azt jelenti, hogy mindenki azt tehet a városban, amit akar. A semmi hatalmat senkinek szélsőséges álláspontját testesíti meg.  

Tehát nem azért választották éppen a graffitiseket, mert a várost alakító erők közül ők a legvédtelenebbek? Miközben például a belvárosi épületeket lebontó ingatlanfejlesztők mögött köztudottan ott áll a politika. 

 Baljós előérzet kerített hatalmába, amikor először hallottam arról, hogy Pálfi Hukkle-Taxidermia György improvizációs filmet forgat. Az ilyesmi ugyanis ritkán szokott jól elsülni. A film olyan műfaj, hogy kell bele előzetes koncepció, forgatókönyv, ahogy kamera, meg a végén egy vágószoba is. Egyik kedvencem, Cassavetes is forgatott rögtönzésen alapuló mozit, például a New York árnyait, ami kísérletnek bátor, filmnek viszont döcögős, és nem is sül ki belőle sok a végén. A velencei fesztiválon persze hasra esett tőle a zsűri a maga idejében, de arról már írtunk tavaly, hogy a fesztiválzsűrik direkt az olyan filmek előtt esnek hasra, amelyeket a mozikban csak akkor néznek végig, ha kulcsra zárják a terem ajtóit. 

Amíg szembe nem kerültem a zöld porcelánkígyóval, úgy tudtam, hogy a Zsolnay-porcelánok a Csárdás királynővel, a csipketerítővel és a Gerbaud-val vannak egy halmazban. Hitemben az is megerősített, hogy a Zsolnayk egyik legnagyobb gyűjtője egy idős amerikás magyar, bizonyos Gyugyi László. Aki azonban mégsem bocskaiban jelent meg a gyűjteményéből rendezett New York-i magyar évad kiállításán, és ráadásul eleinte nem is nagyon akart beszélni az egészről. Úgyhogy jobb híján besodródtam a Forbes galéria termeibe, hogy gyorsan megdöbbenjek. 

A századfordulós Zsolnay-porcelánokból ugyanis nem az ízléstelen pompa sugárzott, hanem a szecesszió, mégpedig abban az értelemben, ahogy egy tárgy nem utánozza a stílust, hanem a stílus maga. Mintha ezeket a vázákat és szobrokat nem a bús Magyarországon, hanem rögtön Párizsban gyártották volna. Japán motívumokkal dolgozó piros-arany virágmintás vázák, haragoszöld kígyók és hajladozó indákkal festett edények vibráltak a vitrinekben. 

„A Zsolnaynál a századfordulón nem volt fontos az előállítási költség. Abban az időben a hírnév volt a lényeg – mesélt a manufaktúra dicső korszakáról a gyűjtő. – Zsolnaynak Tiffany volt a példaképe. Azt mondta, hogy amit ő üvegben, azt a gyáruk porcelánból fogja megcsinálni. És el is tudták ezt érni, mert a Zsolnay ekkoriban a legfejlettebb technológiát birtokolta.” 

„Ez a Zsolnay-titok lényege, nem pedig a különleges recept. Persze tudnivaló, hogy akkoriban, az Osztrák-Magyar monarchia területén sokkal több lelőhelyhez férhetett hozzá a gyár, jobb anyagokból dolgoztak. De a minőségre törekvés volt a fontos.” 

Valóban érezhető volt a tárgyakon, hogy alkotójukat a stílus kifejezése motiválta, nem pedig a tömeggyártás. Amit a világ is elismert, amikor a pécsi műhely végül berobbant 1900-ban a párizsi világkiállításra. 

A porcelángyár legjobb időszakából származó tárgyakon úgy tobzódott a szecesszió életigenlése és misztikuma, hogy néhány vitrin után a karcosabb műfajokért rajongó szerző is kénytelen volt elismerni, nem lakberendezési tárgyak, hanem műalkotások közt járkál.

Gyugyi László egyébként 600 darabos kollekcióját hamarosan Pécsnek ajándékozza. A konstrukció részleteit nem árulta el, így nem tudni, hogy a város tulajdonába kerül-e majd a gyűjtemény, vagy csak állandó letétként kapják meg. Mindenesetre a hazai kiállítás az Európa kulturális fővárosa projektre nyílik meg, már ha lesz egyáltalán ilyen. 

Annyi azonban sajnos biztos, hogy a gyűjtemény új, értékes darabokkal nem fog bővülni. „Ezt a korszakot nem lehet megismételni – mondta a gyűjtő. Az a baj, hogy a Zsolnayban már nincs meg az a progresszió, mint régen. Nem akarnak új dolgokat kitalálni, hanem ugyanazt akarják reprodukálni, amit régen csináltak, csak hát rosszabb minőségben.” Aminek tudatában érthető, miért került mára a Zsolnay egy kalapba a giccsel.

Három dologra voltam kíváncsi a New York-i magyar évad megnyitóján. Hogy a Carnegie Hall tényleg a világ egyik legjobb koncertterme-e. Érdekli-e a sznob New York-iakat a cigányzene és a klasszikus zene elegye. És hogy milyenek a sznob New York-iak.

A fentiek közül egyedül az első kérdésre nem kaptam választ, de mivel az este során még sok meglepő dologra derült fény, ezt végül már nem bántam annyira.

Az egészen biztos, hogy a Carnegie Hall nem az építészeti bravúrjaival kápráztatja el az embert. Ami persze érthető, hiszen 1891-ben tervezték, így nem várható tőle más, mint a termet uraló barokkos monumantalitás, girlandok és aranyozás.  

Mivel a harmadik emeleten, és ott is a jobb oldalon kaptam helyet, nem lenne tisztességes az akusztika miatt fanyalogni. Nem mintha rossz lett volna a hangzás, tisztán és finoman szólt egyetlen hegedű is, és nem gerjedt össze a zenekar sem, de a budapesti Művészetek Palotájának nagyságrendekkel teltebb a hangja. Igaz, ott a földszinten és középen vehettem mintát. 

A harmadikról viszont egyértelműen megállapítható volt, hogy az őslakókat igen is érdekli Fischer Iván, a Budapest fesztiválzenekar, és Lendvai József (jr. + sen.) és Ökrös Oszkár cigányzenészek is. A 2800 fős, teltházas termet meglepő módon a cigányzenés első felvonás izzította be igazán. Mielőtt otthon kellemetlenül éreznék magukat, gyorsan megjegyzem, hogy a műsor olyan szerethetően vegyítette a cigányzenei elemeket Brahms-szal és Liszttel, hogy még a magyar résztvevők számára sem tűnt folklórestnek az előadás. Ez persze érthető annak ismeretében, hogy Fischer Iván munkájáról volt szó, aki nem mellesleg karmesterként és showmanként celebrálta is az estét. 

Végezetül pedig rántsuk le a leplet a helyiek sznobizmusáról. Amely legalábbis az öltözködést tekintve nem létezik. A magyar látogatók részére a minisztérium által javasolt dress code azt az érzetet keltette, az estét szmokingok, frakkok és milliókat érő dizájnerkosztümök közt töltjük majd.

Ha Manhattan középső városrészén lakik az ember, ahogy a New York-i magyar évadra kiküldött tudósító, szükségszerűen esik át a három fázison, miszerint először úgy érzi magát, mint egy dzsungelben, ahol a fák helyett toronyházak magasodnak. Aztán egyesével nézve az épületeket rájön, hogy a legtöbb felhőkarcoló önmagában meglehetősen jellegtelen acél-üveg monstrum. Később viszont arra döbben rá, hogy a magasépületek együtt, még az unalmasak is, egy sajátos rendbe illeszkednek. Még ha ez a rend időnként inkább Gotham várost juttatja eszünkbe.

Miután napokig nézem a 28. emeleti szobámból a látképet, végigmentem a két fázison. Majd szombat reggel ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megtudjam, mi az a furcsa, ovális alaprajzú toronyház a jobb oldalon. És mit kell tudni arról, ami balra magasodik tőlem, úgy, hogy érezhető, jelenlegi, tekintélyes magasságban elhelyezkedő szobám is csak nagyjából a felénél lehet.

A 138 méteres, 34 emeletes épület azonban eltörpül közeli szomszédja, a négyszögletes, tetején féloldalasan csapott szomszédja mellett. A Citigroup Center nevű felhőkarcoló 279 méterével és 59 emeletével New York egyik legmagasabbja. És ahogy nyilván minden helyi épület, a mérnöki bravúrok és botrányok keverékével írható le. 

New Yorkban kulturális évadot szervezni olyan vállalkozás, mintha Magyarország sörfesztivállal szeretne robbantani Münchenben, vagy síbemutatóval kápráztatná el Chamonix-t. A kulturális felhozatalban verhetetlennek tűnő várost a Magyar Kulturális Központ nem egyetlen műfajra kihegyezett programmal, hanem egészpályás letámadással tervezi bevenni. Az évadon ugyanis lesz komolyzene, fotó, alteros együttesek, Zsolnay-porcelán és dokumentumfilm. Hogy a központot vezető Orsós László Jakab stratégiája beválik-e, nem tudható, hiszen a programok posztunk írásának napján kezdődtek, a nagyszabású megnyitó pedig csak szombaton lesz. A próbálkozást mindenesetre segítik az olyan véletlenek, mint hogy a semmiből előkerül a 30-as évek egyik legmenőbb divatfotósának, Munkácsi Mártonnak több száz, részben ismeretlen felvétele. (A fotósról itt írtunk bővebben.)  

A 2007 tavaszán az Ebay-en tűnt fel egy tétel, amely 130 kilónyi üvegnegatívot árult a Vogue és a Harper’s Bazaar egykori sztárfotósától, mégpedig egymillió dollárért. A 4000 darabos gyűjteményért szerencsére nem indult meg a vad licitálás. Az eladót ugyanis megkereste az International Center of Photography nevezetű New York-i intézmény, és a tárgyalások eredményeképpen az ismeretlen felvételek tömegét tartalmazó kollekció szakemberek kezébe került. 

Drága Olvasó! A terveink közt szerepelt, hogy indulásra feltöltjük most induló blogunkat az ország néhány új és furcsamód lehengerlő küllemű épületének kritikájával, ahogy tettük egykor itt. Bemutatunk pár izgalmas, magyar street artos csoportot. Aztán közzé tesszük interjúnkat a graffitiellenes harc egyik vezérévé előlépett Bojár Iván Andrással, aki szerint a patkányokat a lepra miatt kell irtani. Lendületes írásokban mutatjuk be, hogy milyen jó kiállítások nyíltak a télre. Sőt, elkezdjük a vécé guide-unkat is, amihez már bejutottunk jó néhány, meglepő hely és intézmény eldugott helyiségébe.

Az élet azonban valamiért mindig gyorsabban lép nálunk, így még csak kedvenc street artosunk és majomfestőnk, Stark Attila blogdizájnjának installálásánál tartottunk, amikor kiderült: mi is részt veszünk a New York-i magyar évad megnyitóján. Hátrahagyva kéziratainkat repülőre szálltunk tehát, tudva, hogy a Képgyárat a világ legjobb városából származó sztorikkal beindítani az ősi kínai bölcsek szerint is hosszú és tartalmas blogolást jelent.

Fogadják szeretettel az Index képzőművészettel, fotóval és a vizualitás egyéb formáival foglalkozó blogját, és ne irkáljanak hülyeségeket a kommentekbe.