Lenéztem az óriási pillérek közt derengő mélységbe, arcomat megcsapta a föld gyomrának hidege, és tudtam: metrót fúrni lélekemelő és mágikus tevékenység. Olyasmi, mint felépíteni Stonehenge-et vagy megrajzolni a Nasca-vonalakat. Monumentális, a létezés peremét érintő beruházások ezek, amelyeknél természetes, hogy nem firtatja az ember, van-e értelme az egésznek, vagy hatalmas pénzkidobásról van szó, és tényleg a villamoshálózatot kellett volna fejleszteni inkább.

Kattintson a leleplező fotódokumentációhóz!

A budapesti metróépítők előtt nyilván az a vízió lebegett, amikor a távoli jövő emberei rábukkannak az óriási, betonnal bélelt üregekre és csövekre. Tekintetüket végighordozzák a kuszán elrendezett, gigantikus betonpilléreken. Összenéznek, és szavak nélkül is ugyanazt gondolják: ezekben a furcsa építményekben fogalmazta meg holisztikus világelveit az ősi, azóta eltűnt civilizáció. 

Mindehhez egyébként még csak fajunk teljes elhülyülése sem kell, a 4-es metró két állomása ugyanis mintha direkt a jövő régészeinek megzavarására készült volna. A Fővám téri és a Gellért téri megállót a többitől eltérő módon felülről ásták, és szokatlan építészeti megoldással gigantikus méretű távtartó gerendák szövetével hálózták be. 

A fedőtörténet szerint a struktúra a bevilágítást szolgálja, hogy így természetes fény világítsa meg a peronok szintjét is. A szeszélyesen elhelyezett távtartók pedig izgalmas viziális hatásukkal fejtsenek ki jótékony hatást a metrózókra. 

A sztori hihető lett volna, ha a megállót már nyüzsgő utazóközönség, 100 forintos elemet árulók, ellenőrök és bliccelők társaságában, már felszerelt burkolatokkal és dizájnelemekkel tekintem meg. Amikor azonban alászálltam a csupasz betonelemek közé, egyáltalán nem a tömegközlekedés jutott eszembe. 

Z, N, X és H a Duna medre alatt

Lassan ereszkedtünk a kráter mélyébe. A felszín egyre távolabb került tőlünk, az általam ismert világra már csak egy fényfolt emlékeztetett valahol a magasban. A figyelmemet aprólékosan kidolgozott rendszer volt hivatva elterelni. A lift gombját például egy bottal kellett kipeckelni, hogy működjön, mintha egy átlagos kelet-európai építkezésen járnék.

Kísérőm azzal is megpróbálta elvonni a figyelmem, hogy érdekes adatokat mantrázott mély, bódító hangfekvésben. 

„A Fővám téri megálló a vonal legmélyebbje, a peron legalsó pontja 34 méteren van. 6-8 méterrel a Duna szintje alatt. Az állomásokat felülről alakították ki, szintről szinte. Kiépítették a gerendarendszert, és amikor az teljesen elkészült, tovább ástak.” – magyarázta. Majd látva, hogy nyakamat kitekerve inkább felfelé tekintek, a betongerendák szövetébe, szaporán folytatta, „A tervezők a csontszövetek struktúráját ültették át az építészeti gyakorlatba” – mutatott fel, de én akkor már a hatalmas A betűt figyeltem. Aztán kiszúrtam a Z-t, N-et, X-et és H-t.

A cég megbízottja szelíden a lépcső felé tolt, hogy a fúrópajzzsal terelje el a figyelmemet. De hiába mutatta a monstrumot, amit Budapesten azután állíthattak munkába, hogy már nem kellett homokféregként szerepelnie a Dűne forgatásán. Addigra nyilvánvaló volt, hogy korszakokon átívelő üzenetet rejtettek el a Duna két partján Budapest irányítói. Vagy még inkább, akik Budapest irányítóit irányítják. 

Megtekintettem a Gellért téri objektumot is, ahol további betűket gyűjtöttem be, mint például a K-t, az Y-t és az E-t. Éreztem, hogy kozmikus folyamatok epicentrumában állok. Elővettem a golyóstollam, és felírtam a falra: Itt jártam 2009. májusában. F.A.

Alább pedig nézzenek meg egy filmet az egyik metróalagútban tartott koncertről. Kattintsanak az egerükkel a háromszögre!