A fotózásban véget ért a művészkedés és a tökéletesség kora, legalábbis a Goldenblog fotós zsűrije szerint. A háromfős társaság nyilvánvalóan Sex Pistolsot üvöltetett, és félig teli sörös dobozokkal dobálózott egy szakadt újságkivágásokkal díszített alagsorban, amikor a legjobbat választott. Döntésükkel ugyanis punkos lendülettel tapostak sárba minden olyan hagyományt, amelynek szellemében az előző zsűrik tevékenykedtek.
Az első helyezettnek kihozott Best of semmi című fotóblog például nem is digitális fotókat, hanem hangsúlyozottan analóg képeket közöl. A blog vizualitását nem a penge élességű, harsány színekkel vagy finom kompozíciókkal dolgozó felvételek határozzák meg, hanem éppen ellenkezőleg: a technikai és kompozíciós esetlegesség.
Művészi igénynek nyoma sincs. Az egész ráadásul a fotóblogok személyességét sem hozza.
Ez utóbbi egyébként nem teljesen igaz, mert bár a blogger mások képeit rakja fel, így magáról a szerkesztőről nem sokat tudunk meg, de a fotók nagyon is személyesek. Éppen ez a jellemzőjük. A szerkesztő mások elrontott családi felvételeit gyűjti és közli. Életlen, rosszul beállított fényképeket, fej nélküli családról, hatalmas, elmosódott ujjról és homályba olvadó szülinapi tortáról.
A koncepció első látásra érthetetlen, másodikra vicces, harmadikra pedig elgondolkodtató. A fotókon ugyanis egy másik, ritkán látott világ bontakozik ki. Az a dimenzió, ami sosem kap helyet magának az emlékezetünkben: a szemünk sarkából látott, elfelejteni kívánt vagy bemutatásra érdemtelennek ítélt dolgok.
Amik ugyanúgy léteznek, mint a fókuszba állított események, csak valamiért nem akarunk tudni róluk. Hogy miért nem, azon elgondolkozom, ha befejeztem a cikket, és elindulok haza.
A véletlen fotókra vethető egy negyedik pillantás is, amely során kiderül, hogy ez az egész nem a spanyolviasz. Persze telekommentelhetik a cikket azzal, hogy spanyolviasz már rég nem létezik. Mivel azonban kultúrkörén belül viszonylagos ismertséget ért el, és hivatkozási alappá vált, nem hallgathatjuk el Kardos Sándor Hórusz archívumát, amelynek másfél millió darabos gyűjteménye a véletlen fotók, családi felvételek, ismeretlen családi fényképészek Csimborasszóra csorgatott spanyolviasza.
A Hórusz archivum válogatásai teszik nyilvánvalóvá, hogy a művészet megítélése sokkal inkább múlik a befogadón, semmint a produkciót előállító emberen. Meg persze a válogatáson, aminek hiánya egy blog esetében érthető, viszont sajnos a hangsúlyt a nézd-már-milyen-hülye-kép-ez-már jellegű befogadói attitűd felé tolja.
A Hórusz szellemének digitalizálódása mindenesetre örvendetes, bár azt nem értem, miért csak analóg képeket gyűjt a blogger. (Tényleg, a blogger kifejezés olyan kínos, mint szigetelőknek hívni a Szigeten szórakozókat?)
Buddha bár
A Sex Pistols után aztán az egyik zsűritag berakhatott egy best of Buddha Bar cd-t, mert a második és harmadik helyezettnek választott blogok már az ismertetett elvek szerint tálalták a képeket. Olyannyira az ismertek szerint, hogy a második helyezett, a Kummer János álnéven fotózó blogger már tavaly is második volt.
„Kummer” a klasszikus magyar fotográfia hagyományait folytatja. A hivatásos fotóriporterként dolgozó blogger fekete-fehér, aprólékosan komponált, melankolikus képeket készít. Az összhatást csak az időnként maníros megközelítés, a fotóblogok stílusától idegen, távolságtartó mentalitás és a széleslátószögű objektívvel készített parasztvakítós képei rontják le.
Szintén profi fotós a harmadik helyezett Fényérzékeny szerzője. „Glódi Balázs” nemzetközi fotóblogos trendekbe illeszkedő oldalt csinál. Hideg, színes felvételeinek fókuszában Kummertől eltérően nem az ember áll. Tárgyakat fotóz, amelyek személytelen bemutatását ellenpontozza, hogy érezhető, ezekkel a dolgokkal a fotós napi élete során találkozik.
Valódi fotónapló ez, ami arról szól, hogy itt ettem, erre jártam, velük találkoztam. Szinte látni, ahogy az elmélázó blogger megpillantja egy tányér zöldborsófőzelékben a mintát, előkapja a gépét és gyorsan lő, hogy nem sokkal később a blogon legyen a felvétel.
