Úgy sejtjük, a szociálisan érzékeny csapatnak nem kevés lelkiismereti problémát okozott, hogy erőszakos módszerekhez kell nyúlnia. De aztán belátták, szép szóval nem képesek hatni a gyönyörűen fotózott háborús felvételekért, feldúlt falvakért, súrlófényes hullahegyekért rajongó zsűrire, amely évről évre osztogatja a World Press Photo díjait.
Hogy pontosan mi történt a szervezetnél, lángokban áll-e az iroda, esetleg egy pincébe zárva egymást fotózgatják a zsűritagok, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy hosszú évek után olyan fordulat zajlott le a nemzetközi sajtófotó-pályázaton, hogy annak már csak a háttere is nyilvánvalóan szaftos fotótéma lehetne.
A Millenárison nyílt kiállításon az első gondolatom az volt, hogy rossz helyre jöttem. Nemcsak a véres, akciódús fotók szorultak ugyanis háttérbe, hanem az évek óta szokásos toposzok és helyszínek is. Irak, Afganisztán mintha a világ unalmasan békés tájai lennének. Helikopteres bevetésnek, pakisztáni öngyilkos merényletnek nyoma sem volt. És mintha nem is tavaly aktivizálódtak volna újra a talibán erők.
Nem arról van szó, hogy az idei kiállítás azt a képet kelti, hogy világunk idilli hellyé vált, ahol virágos mezőkön sétálgatás és embertársaink megsegítése közt oszlik meg a figyelem.
Inkább olyan helyzetet idéznek a képek, mint amikor a vagány kiskölök kap egy nagy pofont a játszótéren, mire zavarában hazamegy, és megszeppenten rendet rak összedobált játékai közt.
Tavaly a fődíjas egy kikészült amerikai katona volt Afganisztánban, azelőtt a lebombázott Bejrút volt a helyszín, aztán egy nigériai menekülttábor, még előtte a cunami sújtotta vidék és Irak, de most nem utazott ilyen messzire a fotós, Anthony Suau. A gazdasági válság következtében kilakoltatott ohioi család házáig megyünk csak, ahol a rendőr pisztollyal a kezében kutat illegális behatolók után.
Jelezve, a díjat osztó nyugati világ rádöbbent, komoly konfliktusok nemcsak a fronton, hanem fájdalmasan közel is vannak. A válság az emberi és globális problémák felé fordította a figyelmet. A nyertesnek választott felvételek így nem vetődés közben készültek egy lövészárokból, hanem olyan témákra fókuszálnak, mint a bevándorlás, Afrika már robbanással fenyegető társadalmi és gazdasági konfliktusai, a horrorfilmbe illő dél-amerikai szegénység.
Csak a grúz-orosz miniháború jelenik meg éles konfliktusként. Az igazán drámai felvételek pedig a 70 ezer ember halálát követelő szecsuáni földrengés után készültek.
A zsűri új szempontjai üdvözlendőek, mert változást hoztak a már kiszámítható World Press-kiállításba. Másrészt pedig a mélyszegénység, a migráció, a prostitúció vagy a gazdasági válság valójában fontosabbak, mint az eget narancssárgára színező légitámadás.
Átlagos termés
Lehangoló ugyanakkor, hogy a szociálisan érzékeny zsűrinek sajnos nincs túl jó ízlése. Eddig a falhoz lapuló pakisztáni család, a kimerülten heverő tengerészgyalogos vagy a romok közt autózó libanoni aranyifjak felvételei fotóként is értékesek voltak. Az idei eresztés fő kategóriáiban viszont vagy teljesen érdektelen képeket találunk, vagy olyan jókat, amilyeneket szinte minden újság tehetségesebb fotósa el szokott készíteni.
A fő kategóriák nyertesei közül egyedül a vezető hír kategória felülről fotózott kínai túlélője erős kép. Chen Qinggang felülről készült fotója, a nyugágyon fekvő ember átható tekintete valóban lehetne 2008 egyik emblematikus képe.
A fődíjas felvétel viszont annyira nem jellegzetes, hogy ha nem olvassuk el a magyarázó szöveget, egy átlagos kockának vélhetjük valami esti rendőrfilmből.
A grúz konfliktus sorozatai, az Obama-portré vagy a hurrikán túlélőiről készült fényképek viszont vagy átlagosak, vagy, mint a gyermekét kézben tartó nőt kiebrudaló rohamrendőrök kompozíciója, túlságosan is ismerősek. A rohamrendőrök vs. öreg néni/gyámoltalan tüntető képből a magyar sajtó is igen jelentős mennyiséget termelt az elmúlt években.
A sport háborúja
Az idei sajtófotó-kiállítás mégsem lesz sötét lyuk a World Pressek történetében, ugyanis egy eddig teljességgel érdektelen kategória hozta a dráma, a gyomorszorító emberi küzdelem és a kirobbanó érzelmek képeit. A sport.
A sportfotók a kiállításon eddig a high tech öncélú használatában versenyeztek. A dolog arról szólt, hogy a lehető legkisebb zársebesség és a másodpercenkénti hatszáz felvétel segítségével ki képes elkapni azt a pillanatot, amikor a golyó elhagyja a sportlövő fegyverét, vagy amikor az úszó kibukkan a medencéből, és a fejét mintha vízből készült sisak borítaná.
Ehhez képest a legjobb sportfotó (Paul Mohan) egy focipálya kapujában készült: a játékosok olyan drámai kompozícióban merednek a gólvonal felett lebegő labdára, amilyet Delacroix festett volna, ha a francia forradalom helyett történetesen az ír futball foglalkoztatja.
Bravúros volt a sportfotó-sorozatok első helyezettje, Vincent Laforet is, és nem azért, mert szupergyors fényképezőgépével a levegőben kapta el a toronyugrókat, hanem mert ahelyett hogy a közhelyesen adódó légies könnyedséggel foglalkozott volna, inkább a levegőben pörgés közben észrevehetetlen, görcsös igyekezetet hangsúlyozta. De nem is csak ez. Az ugyanabban a magzati pózban mutatott, eltorzult arcú ugrók sorozatát pörgetve a nézőnek előbb jut eszébe a születés, a zuhanás és az egyéb létkérdések, mint a pekingi olimpia.
Érdekes módon a harmadik helyezett Julian Abramot szintén a toronyugrás feszült pillanatai ragadták meg, talán az első helyezett mellett állva leste az ötletet. Mindenesetre őt inkább egy modern táncszínházra emlékeztették a versenyzők.
A korunk kérdései és a hétköznapok című kategóriánál látszik a legjobban, hogy a zsűrit vagy a fotósokat a permanens problémák foglalkoztatták. A néptelen utcákon fényképezett, hajléktalanokat rejtő takarókupacok rideg neonfényekben fürdő képei olyanok, mintha direkt Wong Kar-Wai következő filmje számára készítették volna őket.
A portrényertes Iraki nő és gyermeke a súrlófényben című munka és a moldovai cigányok giccsesen díszes otthonairól készült sorozat is emlékezetes. Ezek a kategóriák majdnem elfeledtették az idei sajtófotó hiányait. Egyetlen kép sem emlékeztet például arra, hogy 2008-ra Afrika egyik legnagyobb országa, Szomália nyilvánosan is kalózok és hadurak Mad Max-országává alakult. Hetente raboltak el nagy kereskedelmi hajókat, tankereket, és jelenleg is nyugatiak tömegei várnak a nem éppen svéd szabványok szerint épített börtönökben arra, hogy valaki váltságdíjat fizessen értük.
Egy ideig személyesen szerettem volna felkeresni az országot, hogy első kézből számolhassunk be a jövő évtized hollywoodi filmjeit témával ellátó helyről, de a helyzetet jól ismerők lebeszéltek a kalandról. Állítólag nagyon nehezen tudnék elvegyülni a szomáliai utcákon.
Bárki kiállíthat a legjobb sajtófotók köztAkár a Tisztelt Olvasó képei is megjelenhetnek a Millenárisban, a World Press Photo nyertesei közt. A Révész Tamás fotográfus ötlete alapján az Indafotón meghirdetett pályázatra három kategóriában lehet nevezni: Hír/szenzáció, Mindennapok és Humor/zsáner témában küldhetnek be képeket.Egyetlen megkötés van még: szeptember 1-e után készült képeket várnak. Az október 24-ig tartó pályázat különlegessége, hogy nyertest nem hirdetnek, viszont a legjobb képeket minden nap kinyomtatják és kiállítják.A nap képe egészen nagy, 50x60-as méretben kerül a falra. A zsűri által értékesnek ítélt felvételeket pedig A4-es méretben nyomtatják ki. A zárás után a fotósok hazavihetik a professzionális minőségben kinyomtatott felvételeiket.A fotókat a Civilexpo oldalára lehet feltölteni a pályázáshoz.A pályázatot a Canon és a Photo Hall támogatja.A World Press Photo október 25-ig van nyitva minden nap 10-20 óráig a Millenárison.
