Nem akartam cikket írni Fekete Györgyről, és ehhez tartom is magam, de azért nem bírtam ki, hogy ne számoljak be a csütörtöki kiállítás megnyitó meglepő fordulatairól. A kíváncsiság hajtott el a galériába, ahol a kulturális vezér tartott megnyitóbeszédet. A program eleve bizarrnak ígérkezett, mint két elfeledett, barbár szigetről a civilizáció közepébe csöppenő őslény találkozása. A Művészeti Akadémia elnöke ugyanis a Forrás galériában tűnt fel, ami Godzilla vs. King Kong jellegű programot ígért.

 

A Művészeti Akadémia jellemzője, hogy a múltba révedő szervezet a kormány jóváhagyásával gyűrhette maga alá a hazai kultúrát.

A Forrás pedig egy, a galériás világ távoli peremén tevékenykedő vállalkozás, amelyet az előző kulturális miniszter szállított be óvatlanul a kultúra közepébe: velünk rendeztetett hivatalos állami kiállítást Kínában a kortárs magyar művészetről. A máig sem tisztázott módon kiválasztott magángaléria homályos állami finanszírozású kiállítása jórészt a Forrás saját művészeinek munkáit utaztatta Pekingbe: ősi magyar dicsőségen merengő festőket, népi indíttatású keramikusokat, Wass Albert-szobrokról ismert szobrászokat.

Sajnos a csütörtöki megnyitón King Kong nem küzdött Godzillával, hanem összefonódva táncoltak. Forrás galéria felkérte az MMA-t, MMA pedig ajnározta meghívóját. Az egész azért volt mégis érdekes, mert nem régiben még úgy tűnt: a Forrás galéria üzlettársával, Szőcs Géza államtitkárral együtt eltűnt a kormány közeléből. Fekete György meghívása ugyanakkor jelezte, hogy a galériás ismét igyekszik kiépíteni a hatalom közelébe vezető kapcsolatait. Ami éppen akkor, amikor az Akadémia átveszi a Műcsarnokot, fontos lehet egy piacról élő galériának, különösen, hogy éppen azt a retrográd művészetfelfogást képviseli, amit Fekete György.

A kínai propagandakiállítást ismertető kritikánkkal alapjaiban értettük félre a témát és magát Kínát is, állítja Salát Gergely Kína-kutató a Mandineren megjelent írásában. A konzervatív blogon Kínai Kálmán és Trágár Tóniként publikáló szerző saját nevén jegyzett írásában védelmébe veszi a szocreál legszebb hagyományait folytató munkákat, majd dadaista módon a létező kínai kommunizmus mellett érvel. A kiállítás szakértőjeként érintett Salát posztja szinte minden mondatunkat kivesézi, ezért meglehetősen hosszú. Ne rémüljön meg, válaszunkban csak a fontosabb állításokról hámoznánk le a Mao-öltönyt.

1. A Mandiner írja: „A szerző félreérti a kiállítás jellegét: a válogatás nem arról szól, hogy hol tart 2012-ben a kínai képzőművészet – ha erről szólna, akkor teljesen más művek kerültek volna ide. Valójában ez egy kimondottan történeti jellegű összeállítás, amely azt mutatja be, hogy – a befogadó Szépművészeti Múzeum profiljához illő – hagyományos képzőművészeti ágak (olajfestészet, tusfestészet, szobrászat) milyen fejlődésen mentek keresztül 1978 óta.”

A kiállítás a Szépművészeti honlapjára kattintva erre az oldalra visz, ahol kortársként, és nem történetiként említik a Szépművészeti kiállítását. „Kína - Hagyomány és megújulás, Contemporary Chinese Art Exhibition” – írják.

Sőt, az ismertetőben is így hivatkoznak a tárlat anyagára: "A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági növekedéssel egy időben zajlott le." Amiről tehát szó van, az a kortárs kínai művészet. Történetiségről egyáltalán nincs szó a Szépművészeti szövegében, amelynek szakértője egyébként Salát Gergely volt.

Persze lehet, hogy a Szépművészeti elírta a kiállítás címét, de akkor az is előfordulhat, hogy rossz műveket szállítottak Magyarországra, a Mandiner szerzője pedig olyan kiállítás nevében száll vitába, amely más címen, és más tartalommal létezik egy alternatív világegyetemben. Ha így lenne, a szürrealitás barátaiként kebelünkre öleljük a szerzőt, viszont a Tisztelt Olvasó ne görgessen lejjebb, mert érvelésünk földhöz ragadt módon csak a Szépművészetiben látható kiállításra vonatkozik. 

 Az emlékműállításban Magyarországon a tizenkilencedik századi gyakorlat az irányadó, ami a hagyományőrzés szempontjából igen fontos tény, másrészt viszont némileg szűkíti az emlékezésre érdemesnek tartott emberek és események körét. Emlékművet a klasszikus elvek szerint ugyanis csak államférfiak és történelmi események kapnak, vagy olyan művészek, akik a szobrot finanszírozó kurzus ideológiáját képviselik. Ami érthető, ha valaki közpénz felett rendelkezik, legyen joga megmondani, kiket dicsőítsenek a választói. Továbbá, hogy melyik művész kapja a megbízatást, és a mű milyen esztétikai követelményeknek feleljen meg. 

 

 

Az autóáradat miatt az út mentén kipusztultak a gyalogosok, és így keveseknek tűnik fel, hogy közben egy posztapokaliptikus filmbe való világ jött létre. Aminek egyébként megvan a maga sajátos esztétikája, és ha az ember szeretett volna egy Tarkovszkij-filmben élni, akkor a környék a város legideálisabb pontjai közt van.

Fotóinkon a legbizarrabb pontokat vehetik szemügyre, hangsúlyozva, hogy negyed óra szabadidővel és szmogmaszkkal felszerelkezve ennél vadabb részleteket is lehet fotózni. 

 A kortárs képzőművészet Giró-Szász Krisztina MTV-s műsorvezető számára olyan, mint a szex, amivel egy közönségbarát televíziónak foglalkozni kell, hiszen érdekli az embereket. Viszont mégsem lehet, hogy képernyőn mutassunk sikamlós dolgokat, esetleg direkt módon beszéljünk arról. Lehet az ilyesmit ízlésesen, érthető szemérmességgel kezelni. Hogy mi volt az a kellemetlen tapasztalat, amely miatt a tévé új műsorának vezetője, Giró-Szász Krisztina így áll a kortárs képzőművészethez, nem akarjuk tudni. Már csak a képzeletünk is elég ahhoz, hogy megértsük, miért tart fenn illő távolságot egy fiatal lány azzal a közeggel, ahol szinte norma a szabados erkölcsiség és kötelező a dekadencia.

Szőcs Géza kulturális államtitkár nyílt levelet írt, amelyben hazugsággal vádolja lapunkat, továbbá azzal, hogy bizonyos érdekkörök irányítanak minket. Mindez nem túl izgalmas, a nehéz helyzetet magyarázó politikusok jellemző reakcióját látjuk. Ami miatt mégis érdekes a levél, hogy nem egy minisztérium sajtóközlemény formájában adták ki, vagy küldték el szerkesztőségünknek. Egy olyan portálon, a Kultura.hu-n jelentették meg, amely ugyan minisztériumi pénzből működik, de eddig független interjúkat, kritikákat, beszámolókat közölt a kulturális életről, és most kapcsolta őket hirtelen kézi vezérlésre a tárca, hogy már két napja tartják a főoldal tetején az államtitkár szavait. Ezeket aztán két levélben is nyomatékosan a figyelmünkbe ajánlotta a minisztériumi sajtóosztály. 

Van az a street art, amikor a vicceskedő fiatalok otthon agyalnak, hogy miként tudnának egy matricával, felfújt mintával vagy plakáttal elgondolkodtató művészi objektummá alakítani valami utcasarkot. De az igazi street art nem ilyen izzadságszagú, egyetemi előadásokon kiérlelt akció. Hanem spontán, lendületes, és ösztönösen szép. Mint például az a Szentkirályi utcai házfal, amelyet a fény felé törő lakók lyuggattak ki, ösztönös rendben, ott, ahol éppen napfényre volt szükségük.

Ha komolyan vennék Magyarországot Európában, akkor biztos minket választanának az Unió örökös elnökévé. Elnökségi periódusunk legnagyobb kulturális programja ugyanis olyan idilli víziót vázol fel, ami elandalítaná még a nemzetközösség végletesen optimista megálmodóit is. Az Art on Lake kiállítás alapján az EU olyan lesz, mint a Városligeti tó, amelynek vizén, mint megannyi kortárs műalkotás jelennek meg a nemzetek.

A művek közt csónakokon evezhetnek az emberek, megismerve a társországokban élők kultúráját, gondolatait, vágyait, miközben halkan csobbannak az evezők és fény játszik a vízen.

A 17 ország 25 művészének szobraiból összeálló kiállítás valóban tökéletes program, ha számításba vesszük, hogy egy hivatalos, állami országimázs-rendezvényről van szó. Nincs benne pusztán vágtató ménes, és nem magyar borokat próbál rátukmálni a külföldiekre kulturális program címén. Ami a Hősök tere mellett megjelenik, az bármely országból érkező turista számára érthető, sőt érdekes. A bármely országba beletartozik Magyarország is.

 A katolikusok sosem az izgága, forradalmi társaság voltak, akik ha éppen nem imádkoztak, akkor a világ, a művészetek és a tudomány megreformálásán ügyködtek. Innen nézve volt különleges alak II. János Pál Pápa. Ő volt az, aki felhívta Afrika népeinek figyelmét, hogy ne használjanak óvszert, mert az Isten ellen való, és ezzel is segítette a világ teremtményeinek gyarapodását és sokasodását, már ha a teremtmények közé soroljuk az AIDS-vírust, viszont nagyvonalúan nem a kedves afrikaiakat.

Voltak persze egyértelműbben értelmezhető cselekedetei is, mint például a vallások közötti béke hangsúlyozása, vagy hogy bocsánatot kért Giordano Brunótól, akit felgyújtott, vagy Galileitől, akit meghurcolt az inkvizíció, mert szerintük a Nap körül kering a Föld.

A Jelenben egy végtelenbe tartó kiállítást hoztak létre színek, formák, időpontok, helyszínek és számok felhasználásával. A könnyedség és játékosság is képes szomorúvá tenni az embert, bár végre a néző fontosabb a képnél, és ezt most megünneplik az alkotók, Ghyczy Dia és Kostil Luka.

Nem lehet könnyű a miskolci street artosoknak fenntartani anonimitásukat. Munkahelyük, a miskolci főutca ugyanis a sötétedés után olyan néptelen, hogy a legfigyelmetlenebb elhaladónak is feltűnik, ha valaki matricákat, plakátokat ragasztgat. Lehet persze, hogy az állandó visszajelzés inkább családiassá teszi a miskolci street artosok akcióit. Ilyen hangulat uralkodott 2006-ban Szegeden is, amikor a Kétfarkú Kutya még ott tevékenykedett. Sokan fejből mondták fel a városban található munkáit.

Úgy tűnt, jelentős konkurenciája a miskolci társaságnak sincs: a placcot a buldogkedvelők uralják, akik mellett néhány városi biciklista és üdülésicsekk-nepper dolgozik még.

 Kattints ide a főutca teljes kollekciójáért >>>

Kis híján el sem mentem az idei képzőművészeti vásár megnyitójára. A tavalyi esemény után ugyanis nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon rövid vergődés után kimúlt a kortárs képzőművészeti vásárok műfaja. Kezdetben volt az Antik Enteriőr, ahol bundás asszonyok vonszolták a barokk bútorok közt butikozásban megőszült, aranykarpereces uraikat. Az aranyozott girlandok közt néhány évvel később feltűntek a klasszikus és modern műtárgyak. Sőt, aztán helyet kaptak a kortárs galériák is, akik 2005-től külön sátorban állíthattak ki a Műcsarnok mellett, hogy a bundás közönséget azért ne zavarják össze a gyakran még öltönyt sem viselő kortársak.

Klikkeljen az orosz elnökre!

 Ha véletlen egy UFÓ-nak kellene elmagyaráznunk, hogy mit jelent a kelet-európaiság, akkor mostantól könnyű helyzetben vagyunk. Egyszerűen ültessük le egy kényelmes székbe, és indítsuk el neki az alábbi videót. A debreceni gördeszkás srácok által készített film egyszerre szól a kisstílűségről, depresszióról, örömtelenségről és más örömének kényszeres eltiprásáról. De kirajzolódik belőle a köztér defektes felfogása, ami szükségszerűen vezet a közösségi élmény hiányához, a befelé forduláshoz, magányhoz, elidegenedéshez.

A film olyan világban játszódik, ahol mindenkinek megvan a saját panelje, ahova hazatakarodhat, és ott leihatja magát, verheti a családtagjait, bámulhatja a tévét vagy felvághatja az ereit. Az utca, a tér meg maradjon csendes, kietlen, csak a szemetet kergesse a szél, mert azt ki lehet szórni az ablakon, hiszen az utca közös, szóval senkié.

A filmről annyit sikerült kiderítenünk, hogy 2004 és 2010 közt forgatta Mikulán Dávid, aki jelenleg a Képzőművészeti egyetem intermédia szakán tanul és gördeszkázik.

Kezdetben nyilvánvaló volt, hogy a makettpárbaj a furcsa feladat, az új parlamentépület tervezése miatt lesz emlékezetes. Ezzel szemben végül a legizgalmasabb felismerés az volt, hogy a szakmai közönség is képtelen a racionális döntésre, ha cuki gyerek vagy a nagy színes virágok kerülnek a látóterébe.

A Műcsarnokban rendezett összecsapáson Kis Péternek (állatkerti épületek) és Zoboki Gábornak (Művészetek Palotája) a helyszínen kihirdetett feladatra kellett másfél óra alatt makettet építeni. Az eseményben volt kraft, amit jelzett a jelentős számú közönség, és hogy a két építész is a lelkesültség és a stressz különböző fokozatai közt töltötte az estét. De az is egyértelmű volt, hogy először rendeznek ilyet az országban. Maga a szervezés sem volt germános: jó kivetítőkkel és több alapanyaggal nőtt volna az élvezeti érték.  

De az építészek sem tudták felvenni a játék ritmusát. A két sztár olyan akkurátusan kezdett a munkához, mintha a Magyar Közlönyből olvasták volna fel nekik a feladatot: építsenek kisebb és praktikusabb Parlamentet.

 Pillanatnyilag nem tudok izgalmasabb művészeti ágat megnevezni a spontán utcai művészetnél. Annál a kollaboratív alkotási metódusnál, ahol az egymást nem is feltétlenül ismerő művészek szellemi energiái egyesülnek egy, az egyes tudati szinteket is meghaladó, magas színvonalú munkában.

Ennek a közösségi alkotásnak egyik izgalmas eredménye látható a Kertész utcában. A Szép a hajad című munka (vegyes technika) formai és tartalmi rétegzettségéhez nyilvánvalóan hozzájárul, hogy szemközt található a művészlelkű antiglobalisták egyik bázisa, a fogasház.

Szintén ezen a kiállítóhelyen mutatták be a Szőranya lerombolja című képet. A fogasházban egyébként van egy galéria, ahol fiatal fotósok állították ki hetedik kerületi impresszióikat, de ezek mind csak egy művész alkotásai, egyik sincs összefirkálva.

 Banksy egy a filmjében nem látható részletet rakott fel a netre. A menekülős jelenetben a főhős, Thierry Guetta és a Space Invaders-csoport tagjai egy mozaikot ragasztanak a híres Los Angeles-i Hollywood feliratra. Mivel a betűk magán területen állnak, a rendőrök üldözőbe veszik őket, helikoptert küldenek rájuk, és végül persze nem sikerül meglógniuk. Az akció azonban váratlanul enyhe büntetéssel zárul, nem tartóztatják le őket, megússzák helyszíni bírsággal.

A jelenet izgalmai sem tudtak meggyőzni azonban arról, hogy nem áldokumentumfilmről van szó. Ahogy a kritikában már hosszasan tépelődtem róla, Banksy filmje zseniális, de gyanús. Ha jobban megnézzük, ez a jelenet is leforgatható volt valódi üldözés nélkül. 

A menekülés és a rendőrök soha nem látszanak közösen egy képen. A hangosbemondós felszólítás utólag szinkronizálható. Egyetlen jelenet van, ahol a helikopter alatt feltűnik az egyik résztvevő. Persze lehet, hogy a street artos által szándékosan keltett ködben már a valóság sem tűnik igaznak, amivel Banksy tulajdonképpen elérte célját.

Az azonban biztos, hogy Banksy tudatosabb az egyszeri utcai művésznél. A videó ugyanis az Exit Through The Giftshop DVD-megjelenésére hivatott újra beszédtémává tenni a filmet.

Mivel még mindig bódultan támolygunk Szomor főterének látványától, nem volt időnk alapos újságírói háttérmunkára. Egyelőre csak a tényt közöljük: a barátságos, komárom-esztergom megyei falucska főterén gigantikus, pléhlemezből hajtogatott, és aranyszínűre festett Szent Korona jelent meg. Nem tudjuk mire vélni a dolgot, a település eddig békésen élt a Zsámbéki-medence oldalában, és aki nem a környéken lakott, legfeljebb melankolikus hangzású neve miatt figyelhetett fel rá, vagy azért, mert elragadó, lankás vidék közepén fekszik.

Szeptember végén viszont váratlanul egy lelkes barkácsmunkának tűnő, ugyanakkor megdöbbentő méretű magyar korona öltött testet a falu egyetlen kereszteződésének szélén. Információs tábla nincs, a közelben csak egy büfé meg egy útfelbontás található, így semmi nem ad magyarázatot a megzavarodott idegennek. 

A szürreális objektum úgy trónol a kietlen faluközpontban. mintha egy Szíriuszról éppen leszállt ufó lenne, igazolandó, hogy a magyarok tényleg onnan származnak. De az is lehet, hogy a szunnyadó falu polgármestere hirtelen ráébredt, érvényesülnie kell az új kurzusban is. Bárhogy is, hamarosan a helyszínen járunk utána a rejtélynek.

Ha látott a közelmúltban felavatott óriási Szent Jobbot, Vereckei-hágót formázó emlékművet, tud a Gyurcsány Ferenc és a Reformok szoborcsoportról, vagy egyszerűen csak hallott izgalmas/bizarr köztéri szoborról, írja meg a fa[kukac]mail.index.hu címre, hogy bemutathassuk az ország legérdekesebb emlékműveit.

A melodráma fájdalmasan félrehordó műfajának egyik bravúrja volt a Cinema Paradiso, ahol egyetlen jelenetben úgy csattant el 98 csók, hogy az egész mégsem fulladt bele a szirupba. A Tornatore-film utolsó jelenetében lebonyolódó csókok ugyanis nem egy happy end kellékei, hanem a cenzúra áldozatai voltak. A snitteket több évtizednyi filmből vágta ki az ájtatos cenzor, hogy aztán egy jelenetté ragasszák össze a végén. Mármint a Cinema Paradiso végén.

Ilyesmi azonban nem csak a forgatókönyv-írók fejében fordul elő, hanem a valóságban is. Egy pennsylvaniai mozi raktárában találtak egy, a némafilmek korából megmaradt nyesedékkel teli ládát, csupa olyan jelenettel, amelyek megtekintése örökre lerombolta volna a nézők erkölcsi és morális gátjait, tragikus események sorát indítva meg ezzel.

A női bokákat, fürdőruhás jeleneteket és az illetlenül heves tánc mozdulatait a bölcs cenzorok szerencsére kivágták, így ma az egész világ kételyek nélkül, egyenes derékkal tekintheti meg, milyen fertőtől szabadítják meg a cenzorok koruk védtelen médiafogyasztóit.

A festményeladásnak két fontos eleme van: elsősorban egy anya kell hozzá, másodsorban pedig nem szabad nyomni a szöveget, mint a felpörgött Snoop Doggnak. A tanácsok elsőre meglepőek, de a legbelsőbb körökből kaptam őket, ezért úgy bocsátom a nyilvánosság elé, mintha Soros György súgta volna, hogy most jamaikai államkötvényekbe kell fekteni. (Nem mondott ilyet!)

Az információkhoz ACB galéria az Üveghegyen innen című kiállításának szűk körű megnyitóján jutottam. A kiállítás állítólag szürreális és abszurd, de ezt nem tudom megerősíteni, mert munkahelyi elfoglaltságok miatt a megnyitót lekéstem, csakúgy mint az azt követő beszélgetést a festészet kilátásairól. Akkor értem a kapuhoz, amikor éppen zártak, és a társaság átvonult a közeli műtárgyraktárba.

A nagy polgári lakásban hamarosan kiderült, hogy a társaság fele milliárdos, a másik fele pedig művész. Mivel egyik csoporthoz sem tartoztam, ugyanakkor realistaként tudtam, mire vannak esélyeim, megpróbáltam kideríteni: mi a legjobb módszer arra, hogy képet adjak el a barátságosan italozgató pénzembereknek.

Király Gábor festő azzal jött, hogy először ki kell találnom, mit festek, de ezt a művésztől méltatlan, földhöz ragadt megközelítést elvetettem. Nekem teljesen mindegy, mi van a képen, festeni amúgy sem tudok, és ezzel elég majd akkor bajlódnom, ha már megkaptam a megrendelést.